Nagy Heródes kora legmodernebb eszközeivel alakította ki a várost, amely minden akkori igénynek megfelelt. Nem véletlen, hogy a hajósok ezután már nem is akartak máshol kikötni, a tengerészcsomónál is erősebb kötelék fűzte ide őket. Érdekesség, hogy a kikötőben a rómaiak által feltalált víz alatti betonozás módszerét is alkalmazták. Nagyszerű cirkusz épült a lovasversenyek számára, de volt itt színház, számos templom, és a helytartó is ebbe a zsibongó, modern kikötővárosba tette székhelyét. Poncius Pilátus innen indult Jeruzsálembe a húsvét előtti napokban. Nem véletlen, hogy személyének egyetlen feliratos említését – egy hatalmas követ – is ebben a városban találták meg.
Körbejárjuk a romokat, amelyek ma inkább a mi Aquincumunkhoz hasonlítanak, hiszen sok minden elpusztult: az értékes maradványokat, a szobrokat és a márványt elhordták. De a megmaradt köveken, az épületek alapjain is jól látszik az egykori gazdagság és az óriási méretek. A helytartó palotájának saját fürdője is látható. Kék tenger, fehér alapkövek – lerombolva, megsemmisítve fekszik előttünk az ókor egyik csodája, és nagy képzelőerőre van szükségünk ahhoz, hogy újra felépítsük magunkban. A kikötőt talán földrengés, esetleg saját súlya lökte a tengerbe. Ma búvárkodva látogatható, egykor azonban a tengerbe nyúló sziklán állt Heródes palotája, középen egy nagy medencével. Itt a romoknál elgondolkodhatunk kissé azon, hogy vajon mai világunk csodái is állnak-e majd kétezer év múlva. Ki gondolt Caesarea építésekor Róma pusztulására? A hatalmas uralkodó, Heródes talán halálakor is hihette, hogy műve hosszú időn át hirdeti dicsőségét, ám maradandó emlékművet mégsem emeltetett magának.
Caesareát később többször lerombolták és újjáépítették. Nekünk a város későbbi története is fontos, hiszen nagy forgalma és központi elhelyezkedése miatt a keresztény közösség egyik kiindulópontja lett. Jézus halála és feltámadása után követőinek száma gyorsan nőhetett ebben a forgalmas kikötőben. Az Örömhír hamar terjedt, vitték a hajók újabb és újabb kikötők felé. Péter apostolról tudjuk, hogy megkeresztelte Cornelius századost és háza népét, s az Apostolok cselekedetei szerint ide hozták Felix helytartó elé a rab Pál apostolt, és itt őrizték Heródes palotájának börtönében. Ismeretes az is, hogy Fülöp diakónus lett a helyi keresztény közösség első vezetője. Aztán a II. század végén püspöki székhellyé vált a város, amely nevezetes még Órigenész egyházatya könyvtáráról, valamint Euszebiosz egyháztörténész püspökről is, akinek Krisztus után 314 és 340 között itt volt a székhelye.
Körbejárjuk a romvárost, de az idő sürget. Kisietünk a Földközi-tenger partjára a horgászok közé, és nézzük az elsüllyedt kikötőt, aztán újra a várost, pontosabban a város síremlékét. Ezután északra indulunk Rosh Ha-Niqra tengerparti és egyben határ menti sziklái felé. Izrael és Libanon határa ez, szögesdróttal és katonákkal. Hirtelen merül a meredek sziklafal a Földközi- tenger mélykék vizébe. Évmilliók óta mossa már a sóstenger a fehér köveket, amelyekbe mára hosszú járatokat és hatalmas üregrendszert vájt a víz lassú ereje. Libegőn egy perc alatt elérjük a barlangot, s aztán hosszan gyönyörködünk a Teremtő erejében. Kék víz, fehér sziklák, a kövekben tengeri sünök lenyomata, boltozatok és hosszú, labirintusszerű alagutak; e járatokban kanyarogva folyton feltűnik a tenger zajos vize. Rádöbbenünk, hogy ez is egy palota, akár Heródesé, csak ez most is áll.
Busszal indulunk vissza dél felé, az ókori palesztin tengerpartnak a viharoktól valamelyes biztonságot nyújtó egyetlen kikötővárosa, Akkó felé. Ez a hely egészen a gőzhajók megjelenéséig a legfontosabb kikötő volt ezen a partszakaszon, szerepét csak később vette át Haifa. Akkót a hellenista korban Ptolemaisnak hívták, aztán a keresztesek korában Saint-Jean d’Acre lett a neve. Így hívták akkor is, amikor 1219 augusztusában Szent Ferenc Assisiből megérkezett ide. De térjünk vissza a település korábbi történetére, hiszen már a perzsák is kikötőt építettek itt, miután Nagy Sándor meghódította a várost. Ekkor fejlődésnek is indult. Ugyanakkor, mivel Józsué egykoron nem foglalta el ezt a települést, a város zsidó lakói nem tartották Izraelhez tartozónak, ezért nem is temetkeztek ide. 1104-ben, immár a keresztes háborúk korában épült hatalmas fellegvára, és itt rendezte be főhadiszállását a johannita lovagrend. Miután Jeruzsálem városa 1192-ben elveszett, Saint-Jean d’ Acre még száz éven át a keresztesek fővárosa volt.
A várba az óváros gíroszárusait érintve jutunk el. Elégedetten kóstolgatjuk a helyi ízeket, aztán egy óriási platánfákkal teli udvarba érünk. A vár mélye sokáig rejtve volt, mert a keresztesek idejéből megmaradt romokon a középkor végén arab kalifák építkeztek, majd a brit hatalom a börtönerőd szintjére süllyesztette Akkó fellegvárát. A régészek csak a közelmúltban hozták napfényre a keresztesek építményeit. Amikor a vár termeit járjuk, a lenyűgözően hatalmas méretek fognak meg leginkább. Az óriási termek a lovagi dicsőség korszakát idézik, amikor elszánt keresztes vitézek és szegény harcosok tömegei érkeztek ide Európa országaiból Jézus földjének felszabadítása és saját jobb életük reményében. Hány és hány keresztes vitéz maradt itt örökre… Nekem az ő emléküket őrzik e falak. Nemcsak Jeruzsálem királyaiét, Bouillon Gottfriedét és Balduinét, vagy a vezérekét: Oroszlánszívű Richárdét és a mi II. Lajos királyunkét, hanem a jobbágykatonákét és a mesteremberekét is, akik nélkül nem állna ez a vár sem. Kis alagútban haladunk, egy egykori keresztény püspök sírkövét nézzük meg a várban, és szüntelenül a sok-sok bolthajtásos lovagtermet csodáljuk. Az út végén ajándékbolt, benne egy fémművesmester évtizedek óta kalapálja a kis tányérokat és egyéb díszeket.
A várbeli séta után hamisítatlan arab hangulat fogad a bazárban. Bár a hamisítatlan kifejezés csak részben igaz, hiszen szerintem csak egy-egy nagyobb csoport érkezésére élénkül meg a bazár, amely egyébként csendes délutáni piac csupán. A kínálat hatalmas, a ruhaneműktől az ékszereken át a tenger gyümölcseiig minden kapható itt. Kicsit vásárolunk, de nem vagyunk jó vevők, a pénzünk is fogytán, és alkudni sem tudunk olyan vehemensen, így inkább csak nézzük, nézegetjük a kelet kincseit. Valahogy azt érzem, ez is turistalátványosság csupán, látványelem és egy kis emlék a múltból, azokból a korokból, amelyek után egész utunk során kutattunk. De az emberek valódiak, ők itt élnek, és itt szeretnének békében boldogulni. Nem háborút, hanem békés megélhetést keresnek ezen a szent és oly sokszor vér áztatta földön.
Fotó: Kissimon István
