A dada szócska franciául azt jelenti: lovacska, vesszőparipa. Állítólag Tristan Tzara találta 1916-ban. A legenda szerint hirtelen felnyitotta a francia–német szótárt, és ez volt az első szó, amit meglátott. Mert itt a véletlenszerűség, a tervezetlenség, a kétértelműség és titokzatosság a lényeg. „Mondjunk le a logika, az esztétika és az erkölcs tudatos kontrolljáról, hiszen ezek megölik a kreativitást” – írta André Breton, a dadaisták teoretikusa. Mozgalmukban fontos szerepet kaptak az úgynevezett ready-made-ek, vagyis a műalkotássá nyilvánított tárgyak. A dadaizmus előzményei közé tartozik az I. világháború elől Svájcba emigrált francia és német művészek ösztönös tiltakozása az értelmetlen pusztítás ellen. Azt akarták megfogalmazni a maguk nyelvén, hogy „a kortárs Európában zajló események felülírják az emberi rációt, a rend nem állítható helyre többé, s e rendezetlen értelmetlenséget kell tükröznie a művészetnek is. A polgári társadalom őrületének tükörképeként a művészet formanyelvét, korlátait és szabályait megcsúfolva kell és lehet tiltakozni a világégés ellen.”
Már az első teremben sokkolhatja a hagyományokhoz szokott nézőt Francis Picabia A mérőszalagok (1923) című képe. Középen egy fa látható, törzse azonban egy megvágott centiméter, ágai között gyufaszálakat és gyufásdobozokat találhatunk. Vannak rajta talált és készen vett alapanyagok. A mindennapi élet töredékei egyszerre csábítják és összezavarják a látogatót. Semmiképpen sem beszélhetünk itt hagyományos festészetről: létrejött a kollázs. Az alkotók célja az élet és a művészet egyesítése volt. Jól megférnek a kiállított műveken a hétköznapi tárgyak: szívószál, száraztészta, cipőfűző, hajsütővas és még ki tudja, mi minden. Ne feledjük: a sokféle kiállított holmi azért tulajdonképpen vicces is, van ebben az egészben valami komikus vonás. A teoretikus komolyság és a művészetfilozófia mellett bőven felfedezhető a humor is. Hiszen a kiállítóterem közepén lóg Marcel Duchamp Palack – szárítója és Kalaptartója 1914-ből, amelyek ma már azért tényleg elég – ez a jó szó – röhejesek. A társaság tagjai közül Duchamp ment talán a legmesszebb: bajuszos, kamaszosan szakállas Mona Lisája mintha egy gyerek csintalanságának eredménye volna. Már említett piszoárja 1917-ből, Víg özvegy című vakablaka 1920-ból és a többi meghökkentő tárgya valaha lehet, hogy a frászt hozta a közönségre s polgárpukkasztó erővel hatott, de mára valamennyi megszelídült, s megjelenítő erejét elhagyó egyszerű eszköz lett.
Így múlik el a világ dicsősége, mondhatnánk, a dolog azonban nem ilyen egyszerű. A művek aktualitásukat tényleg elveszítették, de ötletességüket, a szabad képzettársításokból adódó szellemességüket nem. Az újszerű anyagok és alkotói stratégiák, amelyeket bevezettek, időtálló örökséget teremtettek azzal, hogy megkérdőjelezték a hagyományokat, s egyszersmind „újraírták a művészet szótárát”. Az újonnan adódó problémákra korszerű válaszokat akartak adni.
A kiállítás egyik szenzációja mindenképpen René Magritte Kastély a Pireneusokban című, nagyméretű olajfestménye. Hatalmas szikla lebeg a páratlanul szép nyári, fehér felhős égbolton. A kép a hiperrealizmus erejével hat, az alacsonyra állított horizont, a háborgó, hullámzó tenger csak fokozza a drámát. Álomszerű kép ez, a szikla tetején egy várkastély foglal helyet, mint az elérhetetlenség szimbóluma, és már át is léptünk a szürrealizmus határmezsgyéjén.
Max Ernst szintén egyedülálló egyéniség: létrehozta a maga sajátos festői világát. Kialakította és használta a frottázsnak nevezett technikát. Ezzel egy érdes vagy térbeli kiterjedésű felületre helyezett papíron grafittal, szénnel, zsírkrétával, krétával stb. végzett dörzsölés hatására az egyenetlenségek leképeződnek, és szép textúrákat hoznak létre. Erdő (1927) című képén megalkotta a Loplop nevű madárember figuráját, amely rendszeres szereplője festményeinek. Ernst hitt abban, hogy vissza kell állítani az ember és a természet misztikus és spirituális harmóniáját, melyet a nyugati racionalizmus és a technológia világa elveszített.
Man Ray különleges alakja a dadaista és szürrealista képzőművészetnek. Nemcsak egyedi tárgyasszociációkat hozott létre, hanem a fotózás területén is sajátos képi világot alakított ki. Fotogramjai, szolarizált fényképei úttörő jelentőségűek voltak. Herbert Bayer Magányos nagyvárosi című fotóján a városban lakó ember szorongásait jeleníti meg érzékletesen; a két nyitott tenyérből kinéző szemek szomorúságot árasztanak.
A jeruzsálemi múzeum hatalmas anyagot hozott Budapestre, az említett művészeken kívül Dalí, Miró, Kurt Schwitters, Paul Delvaux, Yves Tanguy és még sok más alkotó munkái láthatók a termekben.
A kiállítás másik része Átrendezett valóság címmel ugyanennek a témának a magyar vonatkozásait mutatja be. Nálunk az 1910-es években még nem beszélhetünk dadaizmusról vagy szürrealizmusról. A következő évtizedben alakult ki valami a modernizmusból Kassák Lajos körül. Idehaza ő alkalmazott elsőként tárgyakat, ragasztásokat, tipográfiai elemeket a képein. A fotómontázs és a kollázs, az absztrakció aztán a harmincas-negyvenes években lett igazán jellegzetes kifejezőeszköze a magyarországi modern művészeknek. A kiállítás emblematikus darabja Bortnyik Sándor Zöld szamár című olajképe 1924-ből. Ijesztően geometrikus, éjszakai tájban, holdtöltekor egymásba kapaszkodik két ember. Láthatóan nem is tehetnek mást, ha élni akarnak ebben a falanszterszerű, szögletessé tett világban. Bortnyik nem túl boldogító, sivár jövőt vázol képén a modern ember számára.
Az újabb generáció egyik legtehetségesebb festője kétségkívül Országh Lili volt. Nő fal előtt című alkotása (1955) egyedülálló a modern magyar képzőművészetben. Érződik rajta az ellopott szabadság, a személytelenség és a kiúttalanság fájdalma. „Sose rajzoltam az embert cselekvő aktivitásban, hanem mint kiszolgáltatott lényt: személytelenül, védtelenül, szemlélődve, álmodozva, magányosan” – írta a művésznő.
A magyar társkiállításon is sok alkotó képviselteti magát, az említetteken kívül például Korniss Dezső, Martyn Ferenc, Bálint Endre és Lakner László.
(A két kiállítás október 5-éig tekinthető meg.)
Fotó: Mészáros Ákos
