Merthogy A százéves ember… meglehetősen sajátosan viszonyul a történelmi tényekhez. No nem ferdíti el, inkább egyéni nézőpontból mutatja meg őket: egy piromániás, kissé lökött svéd úr szemével. Allan Karlsson (Robert Gustafsson) századik születésnapjára készülnek az idősek otthonában: a torta tele gyertyával, a konfetti is bekészítve áll már, Allan azonban gondol egyet, és még a meglepetés előtt kimászik az ablakon. Hogy, hogy nem, hamarosan tekintélyes pénzösszeg közelébe kerül, mire annak gazdái rögvest hajtóvadászatot indítanak ellene.
Hősünk pedig mindeközben mesél: arról, miként kergette őrületbe rokonait, milyen iskolákat végzett, hogyan járult hozzá az atombomba feltalálásához, miként pacsizott Sztálinnal, és hogyan kommentálta a vasfüggöny leomlását. S amint magas életkora mutatja, eddig mindig megúszta. Ahogy Felix Herngren rendező is, hiszen filmjének fő hajtóereje a Svédországban hatalmas sikert aratott, pergő ritmusú regény, melynek szatirikus éle azonban csak itt-ott tűnik elő a filmvásznon. Az idős, több tekintetben viszont nagyon is életrevaló kisember botladozása persze mulatságos, és a mellékfigurák burleszkszerű túlrajzolása is, legyen szó a férfiasan határozott Gunilláról (Mia Skäringer), a félénk, folyton bizonytalankodó Bennyről (David Wiberg), a mindent elszúró üldözőkről vagy a tesze-tosza nyomozóról. Szereplőinkről azonban e néhány közhelyes jellemvonáson túl nem tudunk meg többet, s mire elérünk a vaskos poénokkal kísért, szürreális zárójelenethez, a türelmetlenebb nézők valószínűleg már ráunnak a cselekmény követésére.
Mögöttes értelmet nekünk sem érdemes keresnünk az egymás után sorakozó abszurd epizódokban, az éjsötét krimiirodalom után mostanság északi humorral hódító Svédország ugyanis biztosra ment: trendi bestselleréből Hollywood helyett ezúttal maga gyártotta le közepesre sikerült filmadaptációját.
