A Szentírás közös hallgatásakor ugyanez a hit vezet bennünket. Az ünneplés jelen idejében nem puszta erkölcsi tanítást kapunk arról, hogyan is éljünk, vagy épp hogyan ne. Tudjuk, hogy Isten itt és most szól hozzánk. Szavával keresi az utat elménkhez, szívünkhöz, életünkhöz. A Biblia szavai pontosan ekkor válnak holt betűből Isten Igéjévé. A Szentírás felolvasása, magyarázata tehát a jelen lévő és bennünket megszólító, felszólító, kényelmünkből kiszólító Isten közvetítése. Ahhoz, hogy a hallgatóságban megerősödjék az a hit, hogy ma, itt ugyanúgy Jézus „magyarázza a Szentírást (…) mint az emmauszi tanítványoknak” (vö. VII. eucharisztikus ima), az igehirdetőben elevennek kell lennie ennek a hitnek.
Az igeliturgia felépítése ugyanakkor mintát ad a Szentírás személyes olvasásához is. Először az Ige figyelmes hallgatói vagyunk, arra összpontosítunk, amit hallunk, amire rezdül a szívünk. Ezután a homília következik, az írás magyarázata, annak kutatása, hogyan vonatkoznak a hallottak személyes és közösségi életünkre. Ezután pedig imádsággá formáljuk válaszunkat Isten közösen meghallgatott üzenetére.