Színekben tobzódó világ ez, leginkább sárgába hajló, a díszletek rendkívül stilizáltak, minden snitt roskadozik a látványtól, mégis könnyed vizuális orgiában van részünk. A színészek is teljesen mások, mint az megszokott, nem tesznek úgy, mintha nem lenne ott a kamera, kifejezetten a kamerának játszanak. Anderson ezzel is szembemegy a kordivattal: ma azokat a filmeket tartjuk nagyra, ahol nem érzékeljük a közvetítettséget, ha úgy érezzük, mintha valódi valóságot látnánk, az élet egy szeletét, mintha jelen lennénk a helyszínen, ahol mindez megtörténik – mindenki más ezt az illúziót igyekszik tökéletesíteni. Az amerikai zseni viszont épp ellenkezőleg: olyanok a filmjei, mintha egy színházi közvetítést látnánk, vagy egy operát, prózában előadva. Valahol onnan származik ez a művészet, ahonnan az operai-színházi színpad rétegzett díszletei, a mozgatható figurájú mesekönyvek, a vásári képmutogatók táblái: az életre keltett festett kép mágiájával rendelkezik.
No de nem hordoz-e ez mégis némi veszélyt magában? Ha mindig ugyanaz a trükk, nem unja-e meg a közönség? Hol marad az izgalom? Nos, erre a kérdésre igen csattanós választ ad a Grand Budapest Hotel, a rendező legfrissebb munkája. A trükk, a varázslás lehet ugyanaz, de mindig működik, mert megunhatatlan. Az erős stilizáció, az irodalmias elbeszélésmód, a lökött szereplők (ezekben a filmekben senki sem normális, mindenki másféleképp, de szerethetően bolond), a melankólia és a kifinomult, sokszor paródiára épülő humor mellé most még a bűnügyi filmek kellékei is beépültek a történetbe, így a Grand Budapest Hotel egy néhol már akciófilmesen pergő, rendkívül szórakoztató vígjáték lett. Úgy, hogy tele van finom vagy épp harsány gegekkel, mikor mit kíván a helyzet, s közben a kitalált közép-kelet-európai ország, Zubrowka (ez a híres lengyel vodka, a Żubrówka nevének kölcsönvétele) tragikus történelméből is felvillannak epizódok, melyek olyannyira ismerősek a magyar nézőnek is. Felejthetetlen szökés a börtönből, sí-szánkó üldözési jelenet, eszement lövöldözés, elvetélt nyomozások, felejthetetlen karakterek, és ezernyi utalás, vicc, tökéletes zene (a mostanában szinte agyonfoglalkoztatott Alexandre Desplat ismét megmutatta, miért adják kézről kézre a rendezők), és annyi A kategóriás hollywoodi színész, hogy tíz film kijött volna belőle – persze mindenki lubickol a saját szerepében, nem is lehet külön kiemelni senkit, igazságtalan lenne.
Wes Anderson egyértelműen pályája csúcsán van, legutóbbi alkotása, a Holdfény királyság és a berobbanását megalapozó Tenenbaum, a háziátok után ismét remekelt. Reméljük, ez még sokáig így is marad.
