– Csóti Márta igazgatónő 1996-ban hittanos osztályt indított az iskolánkban iskolaotthonos (egész napos) tanítási rendben, és mára már minden évfolyamon van egy keresztény osztályunk – mondja Burkali Mónika igazgatóhelyettes. – Ezekben az alsó tagozaton heti két, felsőben pedig heti egy – református és katolikus –, órarendbe épített hittanórán vesznek részt a gyerekek. De többről van szó, mint oktatásról, mint csupán bizonyos ismeretek átadásáról: arra törekszünk, hogy a keresztény szemlélet az intézmény mindennapjaiban is jelen legyen. A tanáraink hite benne van abban is, ahogyan a történelmet vagy az irodalmat tanítják. A németet és az angolt emelt szinten tanító iskolaként a nyelvekhez kapcsolódó országokat és kultúrát is megismertetjük a gyerekekkel. Múlt ősszel például lámpás felvonulást szerveztünk a német nyelvterületen oly népszerű szent, Márton napján. A szürkület beálltával az előtte levő héten barkácsolt „jóságlámpákkal”, Mártonról szóló énekeket énekelve sétáltunk a környező utcákon a gyerekekkel és szüleikkel. Biztos vagyok abban, hogy az efféle élmények meghatározóak lehetnek a hitre nevelés terén.
A passió-előadások sorozata kilenc éve indult el. Méltó örökösei lettünk annak a ferences hagyománynak, amely a csángókutató Domokos Pál Péter szűkebb hazája, Csíksomlyó ferences gimnáziumában alakult ki a XVIII. században. Az iskola tanárai és diákjai a középkorban elterjedt misztériumdrámákat dolgoztak át és állítottak színpadra. A kéziratok a diktatúra első évtizedeiben a Szűz Mária-szobor alatti dobogóban voltak elrejtve, 1980-ban, egy felújítás során azonban rájuk találtak. Mi pedig több előadásunkhoz is felhasználtuk őket az elmúlt években.
Mindig egy-egy osztály kapja meg a színrevitel feladatát. A közös munkának a közösség összekovácsolása, a közösségtudat erősítése mellett az a legfőbb szerepe, hogy Jézus életét, tanítását gyerekközelbe vigyük. A passió-előadásban mindenki részt vesz, nemcsak a jó színészi képességű vagy szerepelni szerető gyerekek. Alapelvünk, hogy minél többen kapcsolódjanak be a nagy közös alkotásba. A rendező-tanár, akire ilyenkor szövegírói feladat is hárul, igyekszik Jézus szenvedéstörténetébe alaposan bevezetni a résztvevőket. Eddig mindig egy felsős keresztény osztály adta elő a passiót, idén először viszont egy nem hittanfakultációs osztály, az 5/B lesz a „színtársulat”, az én hittanos osztályom, a 7/A három tagjának „vendégszereplésével” – múlt évben ugyanis nekünk jutott a feladat.
A próbák levezénylése komoly kihívás a pedagógus számára, már attól kezdve, hogy a résztvevőknek kedvet kell csinálnunk a szerepeikhez. Mert mindig óriási izgalommal várják a gyerekek, hogy kinek kit kell játszania, és megesik, hogy a szereposztáskor egyikük-másikuk csalódik. Ilyenkor minden meggyőzőerőnket bevetjük, hogy megértessük: mindenkinek ugyanolyan fontos a szerepe, akár Júdást, akár Jézust vagy más, kisebb szerepet játszik. A próbák során bőven adódik alkalom arra, hogy elmagyarázzuk, miről szól, miért fontos ez az egész, vagyis élményszerű hittanóraként is felfogható a passióra készülés.
– Hogyan ér össze és válik el egymástól az iskolában szakrális és világi? Hogyan lehet ennek az egyensúlyát jól megtalálni? – kérdezem. – A hit nemcsak a templomhoz és az egyházi ünnepekhez kapcsolódik, és nem is „magánügy” – válaszolja az igazgatóhelyettes. – Ez persze nem jelenti azt, hogy mi tanítás címén téríteni akarnánk, de nem is titkoljuk a hitünket. Ha látják az elkötelezettségünket, ha a hitünk hiteles, és átjárja az életünket, akkor meggyőződésem szerint elérhetjük a gyerekek szívét, és egész életükre kihatóan alakíthatjuk őket. Mások elfogadására, a konfliktusaik kezelésére, felelősségvállalásra, közösségi szellemre.
– Azt kérdezem Jézustól: „Csak nem rám gondolsz, Uram?” Ő pedig, mivel éppen rám gondol, keményen a fejemre olvassa, hogy el fogom árulni – mondja a Júdást játszó Papp Zsombor. – Ez mindkettőnk számára érdekes, elgondolkodtató pillanata az előadásnak, mert Kolos, aki most Jézus, „civilben” a legjobb barátom. – Engem az a jelenet érint meg leginkább, amikor Jézusként a megveretésem közben, a földre borulva Péterre tekintek, aki nemrég szintén elárult – folytatja Bercsényi Kolos. – Rita néni, az osztályfőnökünk élő diaképeknek nevezi az előadásnak ezeket a pontjait. Ilyenkor, öt alkalommal rövid időre mindenki megáll, csak mi, az „árnyak”, azaz narrátorok maradunk mozgásban, hogy elmondjuk, miért fontos, ami éppen akkor történik – magyarázza Prókai-Kiss Annamária. – Én tavaly lány létemre Pilátust játszottam, mert nem volt elég fiú. Talán emiatt lehet, hogy ebből az előadásból is Pilátus egy mondata ragadott meg legerősebben; az, amikor azt mondja: „Talán mégis király volt.” Ekkor sejti meg, hogy hibát követett el, amikor halálra adta Jézust. Nekem pedighogy kényszerből, jobb meggyőződése ellenére cselekszik.
– Ha az ember kap egy szerepet, általában megpróbálja beleélni magát a szereplő helyzetébe, és elképzelni, mit gondolna vagy tenne a helyében. Rátok hogyan hatott a szerepetek? – érdeklődöm a gyerekektől. – Annak örülök, hogy szerepelhetek, annak viszont nem, hogy az áruló Júdás lettem – vallja be Zsombor. – Én tavaly voltam Jézus. Számomra a szeretetátadás volt a kulcsszó, amikor róla és a szerepemről gondolkodtam – tudom meg Bildó Szabolcstól. – Én pedig leginkább mint tanítóra tekintek rá – mondja Kolos. – És a hűsége is fontos jellemzője – teszi hozzá ismét Szabolcs. – Hogy a végsőkig hűséges volt az Atyához és tanítványaihoz.
A Péter apostolt játszó Gál Csaba a passió egyik érdekes, kissé akciófilmes pillanatára emlékeztet, amikor Tamással két oldalról megragadják Júdás karját, és ő – ahogy ez a szangvinikus Péterhez illik – így kiált rá: „Most meghalsz, te gazember, elárultad mesteredet!” De ez csak egy villanás, mert Jézus leinti, és felhívja a figyelmét arra, hogy az Atya akaratának kell teljesülnie – akkor is, ha ez csak Júdás árulása révén lehetséges. A próba után beszélgetünk. Noha ötödikes osztály a színtársulat – a legkisebbek, akikre ezt a feladatot eddig az iskolában rábízták –, roppantérett előadás résztvevői. Mindenki tudja és értően mondja a szövegét, és hatásosak a mozgások, a színpadkép változásai is. Például a zárójelenet, amikor az addig Jézus keresztjére tekintő szereplők egymás után a nézők felé fordulnak, és végül elhangzik a döntő mondat: „Érted halt meg.” Biztos kezű rendezőt sejtünk a remek teljesítmény mögött.
– Az ötödik passiót rendezem idén – mondja Benczéné Támadi Rita osztályfőnök. – Noha ők az első nem hittanos osztály, amely passiót ad elő, nem erre helyezzük a hangsúlyt, hanem arra, hogy kicsi voltuk ellenére milyen ügyeseksek. Az osztálynak csak a negyede jár hittanra, sokak családja egyáltalán nem vallásos, otthon nem beszélgetnek ilyen témákról. Ennek ellenére mindenki tájékozott Jézust és a keresztény ünnepeket illetően is, ezekről a témákról ugyanis az erkölcstanórán is szoktam beszélni nekik. Ökumenikus iskola vagyunk, a másik felekezete és hite iránti nyitottság nálunk alap, hiszen nemcsak református és katolikus, hanem muszlim családok gyermekei is tanulnak nálunk. Az egész osztály örült a feladatnak, és szeptember óta, amikor az osztályfőnökük lettem, szerencsére bőven volt időm arra, hogy felmérjem, ki mire képes. Kezdettől érezték a gyerekek, hogy az év legfontosabb előadásáról van szó, és ennek megfelelően rendkívül lelkiismeretesen dolgoztak a siker érdekében. Úgy látom, a Jézust játszó, vallásos családban élő Kolost különösen is megérintette a szerepe. A gyerekek gyakran mondják, milyen jó, hogy nyelvtan- és irodalomórák helyett sok héten át a passiót próbáljuk. Ők ezt játékként élik meg, pedig nagyon komoly teljesítményt nyújtanak: rengeteget tanultak, memorizáltak otthon, és minden alkalommal „műelemzést” végeztünk, szöveget értelmeztünk együtt: mi ez, ha nem magyaróra? Magyar-, történelem- és erkölcstanóra egyszerre – és valami még több. Jólesik látnom, hogy a tanítványaim ennyire lelkesen, kreatívan viszonyulnak ehhez a szép ügyhöz.
Fotó: Kissimon István
