A teológusok és a lelkipásztorok nagy felfedezése volt a zsinat előtt, hogy a hívek liturgián való teljes, tevékeny és gyümölcsöző részvétele elsősorban nem a szertartás esztétikai mibenlétének a függvénye (vagyis, hogy minden a helyén van benne és szép), noha ez is fontos, hanem azon múlik, hogy a résztvevők a hitükben menynyire vannak tudatában annak, hogy mi is történik akkor ott. Ehhez pedig liturgikus katekézisre, képzésre van szüksége mindenkinek: a papnak, de akár a püspöknek is.
E képzési folyamat sokrétű. Szükséges az elméleti ismeret, de ennél is fontosabb, hogy hívő módon nyíljunk meg a liturgiára: keressük benne az üdvünk szent cselekményét most végző Jézust, és kapcsolódjunk hozzá a szeretetben. Az ilyen, hívő lélekkel átélt „cselekmény közbeni liturgiatanulást” a kora középkortól kezdve misztagógiának nevezzük. Úgy keressük az értelmét a cselekménynek, hogy benne vagyunk, vagyis az nem tőlünk független, és ezért nem is közömbös felénk. Ez a „tapasztaló tanulás”, belső megismerés része a liturgiának, vagyis, mondhatni: „A felkészítő tanfolyam már az, amire felkészít.” Nemsokára elérkezünk a húsvéti szent három naphoz, amikor elemi erővel találkozunk majd a liturgia szimbólumainak, gesztusainak és szövegeinek szinte befogadhatatlan gazdagságával. Jó lenne „menet közben” tudni, hogy mi miért történik, és miért éppen úgy. De valójában annyi is elég, ha átadjuk magunkat a cselekmény kegyelmi sodrásának, és az Úr, a liturgikus cselekmények vezetője beavatva megértet majd velünk mindent – a szívünkben.
