A Vicolo dei Dolci valóban zsákutca. Árkádjainál, toszkán- fajansz üzleténél álltam meg. Idős kereskedő kínálta portékáit. Kávéscsészealj nagyságú, kézzel festett tányérkát vettem, reneszánsz harmóniában kéklő virágdísszel. A pénzem kevés volt, de a szokásos alkudozás elmaradt. Tudom, tudom – így a jóravaló öreg –, csak adjon érte annyit, amennyit nélkülözhet.
A gondolataimban már a dóm járt minden szépségével: nem először látott hajójával, freskóival, domborműveivel és a Capella Nuovával: a kápolnával, amely a szentélytől jobbra nyílik. Ez igazolja a legmeggyőzőbben, amit a művészettörténet állít: „a világ legnagyobb polikróm (sokszínű) műemléke” e dóm. Képes Biblia, amely a művészet csodáit vonultatja fel a XIV. századtól.
Tér és idő összjátékának tünékeny pillanatába léptem, Fra Angelico sugárzásába: az ítélő Krisztus magasodott fölöttem aranyos háttérből. Az angyali művész a képet nem tudta befejezni. A cortonai Luca Signorelli vállalta a további munkát ötszázhetvenöt dukátért.
Nem aranypénzek, hanem lélek-tallérok csillognak a boltozaton, melyeket mennyezetívek határolnak. A dominikánus művész, akit a kortársai Boldognak is neveztek „áhítatos lelkületéért”, régiekre emlékeztetőn választotta az arany hátteret, ha ecsetet vett a kezébe. Amikor az Utolsó ítélet „dobbant ihletébe”, virágos mezőn vonultatta a boldog lelkeket. Mi mást hallhat a szemlélő, ha nem Gluck boldog lelkek táncának melódiáját – elíziumi mezőkről?
Mennyire mások Signorelli freskói a végső ítéletről a dómkápolna bejárati falain: Testek feltámadása, Üdvözültek, Kárhozottak. A halál arculatai a feltámadáskor. Pilinszky sorai illenek ide: Az a nap, az az óra / mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. A forgó idő, amely évszakaival tér vissza életünkbe, egyetlen pillanatával felfed mindent, és a bizonytalanság árnyát borítja fölénk. A kettős halálarculat Karl Rahner szavaival így határozható meg: „radikálisan és kétséget kizáróan az Istennek vagy Isten ellen folytatott életnek” következménye. A halálban ugyan – is minden eldől; ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az ember eltávozása „végső ítéletét, megítélését is jelenti”.
Szellem és értelem kötelékében a cortonai mester Utolsó ítélet és Antikrisztus freskói „kényszerítettek” meditációra. A benső indíttatást az idézett két Pilinszky-sor a német jezsuita teológus gondolataiba testálódva váltotta ki: „A helyes és értékes magatartás lényege az, hogy az ember kiszolgáltatottan, tehát minden feltételtől mentesen helyezi magát Isten elé, reménykedik, hogy ennek a bizakodásnak nincs más alapja, csak Isten, aki egyedül képes értelmet sugározni a halálra tekintő keresztény érzésbe.” Az agóniában ketten leszünk: a Teremtő és én – dísztelenül, maszkok nélkül.
Az Utolsó ítélet freskóira ruhátlan alakokat festett Signorelli. A Testek feltámadása tablóhoz fűzhető meditáció a másik kettőnek is rahneri reflexiós pontja: „A halál vagy azt a tehetetlenséget jelenti, amely az Ádám által hatalomra került bűn végső fejleménye, vagy pedig Krisztus kenózisában – kiüresedésében részesít, hiszen ő nem jutott el soha úgy a végsőkig, mint éppen a halálában.”
Az Üdvözültek sokasága fölött a menny világa tárul, zenélő angyalokkal. A freskó a krisztusi megváltás aranypontja. Arrébb a Kárhozottak megdöbbentő aktsora. Elgondolkodtat a művész realizmusa. Fra Angelico festményeit égi báj és szentkép-átszellemültség hatja át. Signorelli – antropológiai szemlélettel a test kiváló szervezettségét igazolja, élet és halál természetes összetartozását. Mintha már rilkei meggyőződéssel vallaná: olyan nagyvonalúan kell élni az életet, hogy abból a halál sem hiányozhat.
Riedl Frigyes ezt írja az Utolsó ítélet elemzésekor: „A festő a tömegeket nem alakította volna monumentális együttessé, ha az alakok jellemét sem tolmácsolta volna ekkora erővel.” P. Masset ekként elmélkedik: „A megigazult örök létében ugyanaz az alany, mint aki a földön volt, ugyanazzal a lélekkel és testtel, egyetlen alany, szabad és személyes…”
A 2012-ben Itália három városában megrendezett Signorelli-kiállítást értékelő olasz nyelvű esszé szerzője írja, hogy „az értelem és a szellem zarándokának” sikerült megéreznie „a természet és az emberi forma méltóságát”. Modern festő volt (a reneszánszban!), képei közel állnak hozzánk.
Korunkban a feltámadást nem csupán apokaliptikus értelemben magyarázzák (kilépés a sírból), hanem az új élet megszerzéseként is (például a bűnbánatban), vagy beteljesedett életként.
A dómkápolna bejáratától balra az Antikrisztus eljövetele freskó meglepetés, ha arra gondolunk: Signorelliig ezt a szentírási alakot senki sem ábrázolta – és ilyen környezetben. Összetartozását az Utolsó ítélettel a jánosi látomások igazolják, de Pál apostol második Thesszaloniki levelének második fejezete is, amely Krisztus eljövetelének előzményeit sorolja. Itt ez is olvasható: „Amit Istennek és szentnek neveznek (…) Isten templomában foglal majd helyet, és Istennek akar látszani… A gonoszság titka már munkálkodik.” A freskók előtt meditálónak mi juthat eszébe? Például annak a nőnek az arca, aki a Kárhozottak középpontjában egy démon hátán nyargal. Firenze Uffizi képtárában ez az arc Máriáé és Magdolnáé Signorelli festményén.
Az Antikrisztus a Megváltó arcát viseli, és jogos a kérdés: valójában személy vagy intézmény? A hetvenes években magán kinyilatkoztatásra hivatkozva lehetett hallani: „Az Istentől elszakadt világ az Antikrisztus.” Tengernyi irodalom foglalkozik vele (a Szentírásban, az egyházatyáknál mindig személy), és előfutárokat nevez meg. Aquinói Tamás így kommentálja: „Miként minden jó és a Krisztus előtt élt szentek erényei Krisztus előképei voltak, úgy voltak az egyház üldözésében a zsarnokok mindannyian az Antikrisztuséi.” Néró, Hitler, Sztálin és mások előfutárok voltak, és még nincs vége. Az Antikrisztus agitációja elsősorban nem vallások agóráiról hangzik; „hatalma kiterjed minden népre, nemzetre”, jelen van a világállamra törekvésben, a „kenyér és cirkusz” kísértő valóságában, a modern kommunikációs eszközökben, melyek lehetővé teszik egy „felügyelő állam” közbeavatkozását…
Néhány példa átgondolása után újra meg újra egy regény tért vissza emlékezetembe Orvieto dómjában: Az Antikrisztus csodái, melyet Selma Lagerlöf írt, még 1897-ben. Amikor több mint tíz éve újrafordítottam, az utolsó fejezet szinte megült bennem. Nem volt nehéz felidézni. A címe: Signorelli freskója. Aki a regényt ismeri, az tudja, hogy a könyv tartalmából hogyan következik a végkifejlet. A regény lényege: egy gazdag angol hölgy ellopja a római Ara Coeli-bazilika Bambino-szobrocskáját, a helyére tökéletes másolat kerül. Az igazi azonban visszatér. A hasonmást kidobják, s az önálló életet kezd: jólétet, gazdagságot, békét ígér, sokakat megtéveszt. Gondo atya leleplezi. A pápához megy, és elmondja, miként akarta tűzbe vetni a hamis szobrocskát. A pápa megkérdezte, látta-e már Orvietóban Signorelli Utolsó ítéletét, s mivel nem látta, kérte, nézze meg. A páter visszatérve beszámolt arról, hogy a másik freskót nézte meg tüzetesen, az Antikrisztust, akinek egyetlen szavára „a gazdagok adakoznak, a betegek meggyógyulnak”. A pápa ezután feddő szavakat mond: „Amikor a szobor a kezedben volt, tűzbe akartad vetni. Miért? Miért nem vitted magaddal gyöngéd szeretettel, s helyezted a capitoliumi Krisztusszobrocska, a Bambino mellé, ahonnan származott? Ti ilyenek vagytok… Ti a keresztényellenességet máglyára viszitek. Vigyázzatok, nehogy az vessen máglyára benneteket… Különben ez így lesz mindig: a szenvedést senki sem szüntetheti meg, de aki új bátorságot önt a szenvedőkbe, a bajok, a fájdalmak, a szegénység elviselésére, annak sokat megbocsátanak.”
