A dokumentumfilm megszólalói idős, erdélyi falusi asszonyok és férfiak, akik szerelemről, házaséletről és szexualitásról beszélnek. Hol pirulva és szégyenkezve, hol kendőzetlen szókimondással, hol sírva, hol kacagva osztják meg velünk életük intim részleteit. A Szerelempatak általános ismertetője hangzatos és nézőcsalogató, ám kissé félrevezető.
Ugyanis az, aki valamiféle falusi huncutságra, múltidéző, pajzán szórakozásra számít, csalódni fog. De az is nyugodtan lapozzon tovább a moziműsorban, aki erkölcscsősz indulatait épp ezen a filmen szeretné kiélni. Sós Ágnes alkotása több is, más is, mint frivol tabudöntögetés.
Sorsokba, életekbe, szerelmekbe, megcsalásokba, rossz és jó házasságokba pillanthatunk bele. Élettöredékek villannak fel. Hajdanvolt fiatal menyecskék küzdelmei, fájdalmai, szorongásai és tudatlansága tárul elénk. Fejkendős nénik néznek ránk, s ráncaik alól felsejlenek a régi, szép leányarcok, vágyak, örömök, bánatok. Mozaikokból rakunk össze egy olyan világot, amelyet érintetlenül hagyott a szexuális forradalom, s amelyben a megöregedett nénik és bácsik mintha most vívnák csendes magánforradalmukat. Miközben minden mondatuk arról szól: élni szép, élni jó, s az idő múlása elkoptatja ugyan a testet, a benne patakként csörgedező vágyat aligha. Ha mégis, arra is van orvosság.
A film gyönyörű képei, szerethető szereplői révén hamar belopja magát a néző szívébe. Másik János kifejező zenéje maga is patakként csordogál végig a történeteken. A rendező érzékenysége és a megszólalók iránti alázata minden képkockán ott ragyog. Igaz, a történetek időnként mintha kisiklanának az alkotó kezéből, s kár a félbemaradt, olykor érthetetlenül kilógó szálakért. Ám a film utolsó, önfeledt jelenete még a fanyalgó kritikusok szívét is meg kell hogy lágyítsa.
