Nem az önző lustaságra. Elterjedt jelenség az egyházban a papok és a világiak között egyaránt, hogy „kitérnek mindenféle megbízás elől, amely elvenné tőlük a szabadidőt” (EG 81). Az ember annyira ragaszkodik kényelméhez, hogy emiatt bezárul a nagy jézusi küldetés igazi mélységei előtt. Máskor pedig mintha ennek az ellentétét látnánk: túlpörgés, minden józanságot meghaladó aktivitásmánia uralkodik el, amely inkább szól rólunk, mint Istenről. Ennek eredménye „nem a békés fáradtság”, hanem a kiégés: „a feszült, megterhelő, kielégületlen és lényegében el nem fogadott fáradtság” (EG 82). Így végül akár túl keveset, akár túl sokat akarunk tenni, belezuhanunk az apátiába, a lustaságba. Ez teszi „múzeumi múmiákká” a keresztényeket, akiket áthat „az édeskés szomorúság”, amely – Bernanos szavával – „az ördög egyik legdrágább elixírje” (EG 83).
Nem a terméketlen pesszimizmusra. Már a dokumentum bevezetőjében megírta a pápa, hogy korunkban számos veszély fenyegeti az örömet. Csakhogy az örömtelen kötelességteljesítés közben az ember lelke megnyomorodik. „A buzgóságot és a bátorságot megfojtó, legsúlyosabb kísértések egyike a vereségérzés, mely elégedetlen pesszimistákká és sötét arcú kiábrándultakká alakít át bennünket” (EG 85). Egy állandóan kritizáló, elégedetlen, negatív üzenetekben tobzódó keresztény valójában egyfajta spirituális sivatag. Csakhogy a mi feladatunk ez: legyünk „amfora-emberek”, adjunk inni a szomjazóknak (EG 86)! Ehhez előbb nekünk kell optimistává, örömtelivé válnunk a hitben.
Nem a spirituális világiasságra. Ez az egyik legrafináltabb rossz, amely érhet minket, mert elbújik az egyházszeretet, a vallásosság látszatai mögé (EG 93). Ilyenkor látszólag védjük Isten ügyét, valójában azonban emberi hagyományokat, saját érdekünket képviseljük, megelégszünk a látszattal, egy felszínes kultúrkereszténységgel, a társadalmi vagy erkölcsi mottóvá züllesztett evangéliumi szavakkal. Az önző ember lép Isten helyébe, ő uralkodik az egyházban, s már nem figyel sem Jézusra, sem a felebarátra (EG 94). „Egyesekben hivalkodó törődés mutatkozik az egyház liturgiája, tanítása és presztízse iránt, de anélkül, hogy érdekelné az evangélium valós belehelyezése Isten népébe és a történelem konkrét szükségleteibe” (EG 95). Ugyanez áll azokra, akik hivalkodó politikai programmá silányítják Isten Szavát (lásd ugyanott).
