– Nyilván, hiszen ezért kellett elválnia feleségétől, Mauks Ilonától, majd amikor már rendezettebb anyagi körülmények között élt, újra elvette egykori hitvesét… Lázár Ervinnel Önöknek harminchárom év adatott. Gondolom, első kritikusai voltak egymásnak.
– Az író, ha teheti, közeli hozzátartozójának mutatja meg legújabb írását. Ugyan néhány nap múlva lehet, hogy maga is észreveszi, miként lehetne még alakítgatni a szövegen, de ha „kéznél” van a férj vagy a feleség, akkor ez a folyamat meggyorsítható. Ahogy én, úgy ő is mindig őszintén tudtomra adta, min kellene, lehetne változtatni. Nekem a Foci című írása a legszeretetreméltóbb. Ez úgy született, hogy előtte fiunk, Zsiga beszélgetett az apjával.
– S Lázár Ervinnek melyik volt a legkedvesebb Vathy-írása?
– Egy régi novellám, a Kivel találkoztam? Amikor megszületett legkisebb gyermekünk, rá pár hétre írtam. Tele voltam félelemmel, aggodalommal, kétellyel, vajon nem lesz-e baja a kicsinek, s akkor úgy éreztem, valaki megérintette a hátamat. Hátranéztem, de nem láttam senkit. Csak Isten le he – tett. Ez az írásom különösen magával ragadta Ervint.
– Aki bámulatos névalkotó volt. Vathy Zsuzsából Vacskamati lett, a Berzsián és Dideki pedig – amit a közeljövőben szeretne bemutatni a kaposvári Csiky Gergely Színház – ugyancsak családi fogantatású…
– Jól tudja; Ervin a gyerekekkel való beszélgetések élményanyagát felhasználta. Az egyik naptárra egy Berzsenyi-kép került, s nem vitás, egy kicsit mogorván nézett ránk. Fruzsi lányunk négy-öt éves lehetett ekkor, és megkérdezte apjától: Miért ilyen mérges ez a Berzsián? A Dideki pedig a „Csiga-biga, gyere ki, ég a házad ideki”- ből született. Három kisunokám közül a legnagyobb most volt négyéves, és ő is gyakran meglep szellemes kifejezésekkel. Egyszer elújságolta: Gombariadó volt délelőtt…
– Az írás terén mit tanult férjétől?
– Rengeteget tanultunk egymástól; erényeinkből és hibáinkból is. Egy-egy megfogalmazott mondatból, amelyen megakadt a szemünk. Mindketten másmás területen mozogtunk, és más szemmel közelítettünk a világhoz, az emberekhez; én egy kicsit realistább voltam nála, de egymás részei lehettünk az alkotómunka folyamatában is.
– S az életről, az élet szeretetéről?
– Számomra a legfontosabb Ervinből az volt, ahogy a szeretet fogalmát megismertette velem, s ahogy az évtizedek alatt folyamatosan kiterebélyesedhetett általunk. Egyik interjújában megkérdezték tőle, mit tart a leglényegesebbnek életében. Azt válaszolta, neki megadatott, hogy ennyire szeretheti az embereket, de annak is tudatában volt, hogy őt is sokan szeretik.
– „Lehetséges, hogy az az energia, ami a szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos munkánkban testesül meg, az nem vész el – mint ahogy az energia nem vész el, hanem valami magasabb rendűvé alakul, egy olyan világgá, amit Isten célul tűzött ki maga elé. Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot, a mainál magasabb rendűvé. Ez a megváltás. És aki tesz ezért a megváltásért, az részesül belőle. Aki meg nem, az visszahullik az anyagba. Por lesz. Fény helyett.” Ezt jegyezte be Lázár Ervin a naplójába 1988. július 11- én. Az éleslátással, az elszántsággal, a jó célra használt tehetséggel fénnyé lehet az író. Hogy látja, Ön honnan kapta a tehetségét?
– Miért, tehetséges vagyok?
– Különben megjelenhettek volna a kötetei, s elismerték volna írói teljesítményét?
– Lehet, hogy nem, s Önnek mégis igaza van… Irodalmár nem volt a családban; tanár több is. Tehetségemet vélhetően a Teremtőtől kaptam, bár hosszú időn keresztül hadilábon álltam a hittel, a vallással, Istennel. Bármennyire szerettem anyámat, ügyvéd apámra akartam hasonlítani, aki viszont csak később lett hívő. Pápán két évig apácák tanítottak – akkoriban oszlatták fel a szerzetesrendeket –, s az egyikük alkalmatlan volt a gyereknevelésre. Ez olyan sebeket okozott, amelyekről első novelláimban is írtam, és hosszú időre eltávolított Istentől, pedig Ervintől megtanultam azt is: „Ha távolodsz Istentől, akkor is közeledsz hozzá, csak a hosszabbik utat választottad.”
– Négy éve viszont, a nyolcvanhat jeles hetvenesről szóló Napút Évkönyvben arról is írt: „A materialista-tudományos világnézet, amelyben felnőttem és sok velem egykorú fiatal felnőtt, nemcsak azért volt elégtelen számomra, mert az életutam más irányt vett, hanem azért is, mert Istenhez való viszonyom ötven éven át – túlságosan hosszú ideig – a háborgás, töprengés, tagadás pályáját járta. Végeredményét tekintve azt is mondhatnám, hogy bizonyos »evolúciós utat« járt be.” Most milyen az istenkapcsolata? Hogy él a kegyelem koordináta-rendszerében?
– Most már jó ideje úgy érzem, közeledem, közeledem… A legfőbb hatalom, a legnagyobb erő, a világ oka számomra Isten, aki a szeretetet s a jóra való törekvést jelölte ki számunkra.
– Beszélő kert, Búrkifli, Angyalhíd, Angolpark, Életünk, halálunk – néhány kötetcím az utóbbi évek terméséből. A kor és a társadalomrajz mellett a női lélek finom rezdülései letagadhatatlanok bennük. Irodalmi szempontból érzett-e bármilyen elutasítást, háttérbe szorítást amiatt, mert a gyengébbik nem képviselője?
– Érdekes módon én ilyet nem vettem észre. Lehet, hogy volt benne részem, csak nincs érzékem hozzá, hogy észrevegyem. Nekem gyerekkoromtól fogva természetes volt, hogy nő és férfi egyenrangú.
– A Columbo autója egy hányatott sorsú roma fiú történeteiből, álmaiból szőtt novellafüzér. Hogy boldogul ez a jobb sorsra érdemes fiatalember?
– Mivel jelenlegi életszakaszomból sem hiányzik a kíváncsiság, ezért vágtam bele Roland történetébe. Ez nem kitalált név, jóllehet szerettem volna megváltoztatni, de Roland és a szülei is ragaszkodtak hozzá. Szomorúságom, hogy a könyvfesztiválon sokan félretolták, mint akik azt gondolják: vagy irodalmat olvasnak vagy cigányokról szóló könyvet. Mintha érdektelen lenne, pedig nekem sokat jelentett a vele való találkozás. Németországba ment, mert biztos volt abban, hogy az ottaniak egy kicsit másként viszonyulnak a cigányokhoz. Aki jól dolgozik, annak megmarad az állása, s elfogadják. Rádöbbent azonban, hogy nem hivatalosan foglalkoztatták, mohamedán főnöke bejelentés nélkül dolgoztatta. Fél év után hazajött, megnősült, időközben szerzett még egy szakmát, és gyermeke is született. Most majd kiderül, el tudja-e tartani családját. A lelki adottsága megvan rá, és a szorgalma is…
– Könyvtárlakó lett. Miért, otthon nehezebben megy a munka?
– Tizenegypár évig a Veres Pálné utcában laktunk – még egy irodalmilag fontos utca, hiszen itt élt Ady Csinszkával –, s két, egymásból nyíló szoba jelentette az otthonunkat. Ez alkalmatlan volt két alkotó számára. Egy nőnek a fejében mindig ott van: míg írok, lehet, hogy fel kellene tenni a levest, vagy kisütni a húst. Ha viszont ezen gondolkodom, akkor képtelen vagyok írni. Hamarosan kiderült: az a szerencsés, ha elvonulok. Először ismerősök adtak egy szobát, ott dolgoztam, aztán az Országgyűlési Könyvtárba jártam át, most a Szabó Ervin könyvtár a második otthonom, de várom, hogy átadják a felújított parlamenti könyvtárat.
– Most min dolgozik?
– Novellákon. Férjem halála után szomorú, nehéz időszak várt rám, de érzéseimet formába kellett önteni. Amikor elkészült a kötet, megfogadtam, többet nem akarok írni a családról, magamról, a környezetemről, a bennem rezonáló, személyes élményekről. Aztán elmúlt néhány év, és elszégyelltem magam: író nem mondhat ilyet… Ott áll minden reggel az utcasarkon a hajléktalan néni, s vagy hat órán keresztül kántálja: „Éhes vagyok, segítsen rajtam!” Talán van hol laknia, s már-már tisztának mondható. Tehát ott a motívum, csak meg kell írni…
– Miközben tükröt tart a társadalomnak, merthogy az írónak ez is feladata…
– Sokat írtam a hajléktalanokról, és sokat beszélgettem velük. Ma már egyre több fiatal is feltűnik közöttük, mondván: ennyi volt… Hárman-négyen ülnek a lépcsőn, jól elütik az időt, miközben jut betevőre is az összekoldult pénzből, pedig életerősek. Igaz, legtöbbjükből az a kicsi plusz hiányzik, amellyel helyes irányt vehetne az életük.
– Nem szomorú amiatt, hogy elhagyta a vegyészpályát? Nem álmodik laboratóriumokról, kémcsövekről?
– Nem, mert kényszerből lettem vegyészmérnök, ugyanis édesapámat politikai okokból internálták. Örültünk, hogy hét hónap után visszakaptuk, de akkor is megbélyegzettként élhetett csak. Bölcsész- és jogi karra, mint rendszerellenes származásút, nem vettek volna fel. Így kerültem a Veszprémi Vegyipari Egyetemre. Hamar rájöttem: én más nyelvet beszélek, lehetnek bármilyen szépek az ásványok, a szerves kémia, a szervetlen kémia, engem az emberek érdekelnek. Az életük, a sorsuk, a boldogulásuk. Ezért lettem író.
