Anyagilag ellehetetlenült alapítványunk lassan megerősödött, és megnyílt a lehetőség arra, hogy Magyarországon úttörő módon főállású missziós munkatársakként dolgozzunk. Az alapítvány immár nem könyvkiadással foglalkozott, hanem közösségi életünk és missziós programjaink szervezésével. Én magam pedig az Új Jeruzsálem Közösség főállású vezetője lettem.
Egyértelmű volt számunkra, hogy anyagi forrásainkat nem infrastruktúrába, tárgyakba kell fektetnünk, hanem emberekbe. Munkatársainkat nem egy gépezet cserélhető alkatrészeinek tekintettük, hanem legnagyobb kincseinknek, akiknek az egyénisége, karizmái, hite és átadott élete által akar megnyilatkozni az Úr. Az egyházban gyakran többet költünk tárgyakra és – sokszor hasznavehetetlen – eszközökre, mint emberekre. Pedig tárgyakat, épületeket sokkal könnyebb találni, mint valóban hívő, szolgálatra alkalmas munkatársakat. Őket nemcsak anyagilag kell megbecsülni, hanem fontos mindent megtenni lelki-szellemi fejlődésükért. Ha pedig valakiben fantáziát látunk, sokszor hosszú évekbe telik, amíg a kívánt (vagy inkább előre megsejtett) teljesítmény, a „gyümölcs” megjelenik. Ez az idő gyakran kudarcok és bukások után jön el, melyeket követően igyekeznünk kell új és új esélyt adni testvérünknek. „Isten dicsősége az élő ember” – írja Szent Iréneusz. Különösen így van ez munkatársaink esetében.
Célunk nem az volt, hogy egy-egy nagyszabású eseményt megszervezzünk, hanem az, hogy – Ferenc pápa szavával – létrehozzuk a folyamatos misszió állapotát. Ennek sikeréhez szükség volt hat-hét főállású munkatársunkra és elkötelezett közösségbeli segítőink sokaságára is. Folyamatos missziót hosszú távon csak erős közösségi háttérrel lehet fenntartani. Ezért kezdettől fogva igyekeztünk egyensúlyt találni a közösségi tagok felé irányuló belső szolgálatok és a külső missziós tevékenység között. Nehéz feladat ez, máig dolgozunk rajta. Hiszen vonzó a látványos külső misszió, ahol vendéglátóink figyelmének és szeretetének középpontjában vagyunk. Ugyanakkor fáradságos munka otthoni közösségünk működésének finomhangolása, a nehéz emberi kapcsolatok türelmes és szeretetteli megoldása. Ám ha ez utóbbit elhanyagoljuk, s a közösség belső szövete megbomlik, lassan megszűnnek „dicsőséges” külső szolgálataink feltételei is.
Ugyanez az összefüggés még hatványozottabban igaz a családi élet és az egyházi szolgálat összehangolására. Hosszú távon hiteltelenné válik az a szolgáló, aki házastársát és gyermekeit elhanyagolja. Hiszen elsődleges felelősségünk Isten előtt a család. Számomra is hihetetlen, hogy az Új Jeruzsálem Közösség születésének ideje, missziónk felfejlődésének hőskora teljes mértékben egybeesett gyermekeink születésének időszakával. 1994 májusától hét év négy hónap alatt jött világra öt gyermekünk, miközben ötször költöztünk, s az ezredfordulón még egy építkezést is le kellett vezényelnünk. Örökké hálás vagyok Istennek, hogy ennek a nagy tempónak sem házasságunk, sem gyermekeink nem látták kárát. Sőt most, hogy már mindannyian kamaszok, látszik, milyen erős és összetartó csapattá váltunk. „Erős vár a testvér.” Otthon, a családban is. Hiszen ott is mindannyian egy Atya gyermekei vagyunk.
(Folytatjuk.)
