E fenti gondolat adja az egész buzdítás értelmezésének kulcsát. Nem valamiféle – a zsinat utáni teológiai és lelkipásztori irodalomban oly kedvelt – „egyházreformról” van itt szó, amely ilyen-olyan strukturális módosításokkal egy „élethez közelebbi” egyházat hoz létre. A folyamatoknak ennél jóval mélyebbre kell nyúlniuk: a nehézségek idején, amikor világos, hogy „nem maradhatnak úgy a dolgok, ahogy vannak”, nem elég a formák játéka. A lelkek radikális megtérésére van szükség. Olyan átalakulásra, amely kilendíti az egyes keresztény egyházakat és az egész egyházat is, hogy alakuljon át Krisztus mintája szerint. A Megváltó megértésének útja pedig a misszió útja: ő az, akit az Atya küldött, ő az, aki elküldi az apostolokat és az egész egyházat. A misszió a Szentháromság szívéből fakad, s az egyház legapróbb, leghétköznapibb, legaktuálisabb megnyilvánulásait is át kell hatnia e küldetés erejének, lendületének, amely a megtestesülés és a krisztusi Húsvét óta a Szentlélek által szüntelenül jelen van a világban.
Az isteni küldetés kulcsszava a kilépés: Ábrám elhagyja otthonát, Mózes és a nép kivonul Egyiptomból, Jézus pedig ezt mondja: „Menjetek!” (vö. EG 20). Ez a kivonulás, kilépés kelthetne félelmet az egyénben és a közösségben is. Ám aki Isten szavára lép ki, abban öröm él, olyan lélek, amelyet nem olthat ki semmilyen emberi okoskodás vagy megfontolás. A hetvenkét tanítvány öröme ez, akik „örömmel telve térnek vissza küldetésükből” (EG 21). Jézus öröme, aki felujjong (vö. Lk 10,21). Pünkösd öröme, amely „annak jele, hogy meghirdették az evangéliumot, és az gyümölcsöt kezd teremni” (EG 21). Hiszen az úton, a küldetésben, a kilépésben Jézus az útitársunk (23). Így az egyház – mint átalakult missziós közösség – elkezd kezdeményezni, bevonódni, kísérni, gyümölcsöt hozni és ünnepelni (lásd 24).
A feladat tehát ez: ki kell alakítani egy megtérő egyházat, egy megtérő lelkipásztorkodást (25–33). Ekként fogalmazza meg a pápa ennek a folyamatnak a „vázlatát”: „Egy olyan missziós döntésről álmodom, mely képes átformálni mindent, hogy a szokások, stílusok, időbeosztások, nyelvezetek és minden egyházi struktúra inkább a mai világ evangelizálására alkalmas csatornává váljon, mintsem hogy az önmegőrzés eszköze legyen” (EG 27). A Vatikántól a legapróbb plébániáig mindenhol meg kell indulnia a Lélek átalakító tevékenységének, feladva „a kényelmes »mindig így csináltuk« lelkipásztori elvét” (33).
Előttünk az út, amelyen ki kell lépnünk a világ felé.
