Február 19. Hiába minden, el kell jutni Istenhez. A gondolkodás csak ezért visz előre, hogy meghalljuk az Úr hívó szavát. Ha igaz, hogy mindig hív, hogy szüntelen vár, akkor egyszer csak meghalljuk. Addig is hagyjuk a múltat, foglalkozzunk csak a jelennel, s ne vegyen erőt rajtunk az alváskényszer.
Március 6. Száz éve született anyai nagyanyám. Ő jól hallotta a hívó szót, s számára a gondviselés határozta meg a mindennapokat. Nem kételkedett (vagy csak ritkán?) az Úr akaratában, szándékaiban. Mama csodálatos asszony volt, örülök, hogy hangfelvételeken fönnmaradtak a szavai, énekek, versek, beszélgetések. Ha nagyon hiányzik, meghallgatom azt a régi felvételt, amelyen a családjáról, a szüleiről beszél nagy szeretettel: „Minálunk itt a zirci apátság birtoka volt, annak a kenyerén nőttünk föl, azt dolgoztuk mindig. Nagyon jól megvoltunk, szüleink se veszekedtek sohase, jó természete volt apámnak is, idesanyámnak is, szépen éltünk együtt.”
Március 19. Ma délelőtt iktatták be hivatalába Ferenc pápát: „Nem szabad félnünk a jóságtól, a gyöngédségtől! (…) Az igazi hatalom a szolgálat” – mondta. Fontos az is, hogy őrzői legyünk a teremtett világnak, ám ahhoz, hogy hatékonyan vigyázzunk a környezetre, a másikra, magunkra is vigyáznunk kell.
Április 1. Stella Leontin prédikált a rádióban hallható húsvéthétfői szentmisén. Szép, gondolatébresztő beszédet mondott. „Kedveseim”-nek szólította a jelenlévőket, a hangjából áradt a szeretet. Jézus föltámadása adjon erőt a mindennapokhoz. A hit – út, zarándoklat. Mi lenne velünk hit nélkül? Amióta rászántam magam a hallásra, jobb lett a látásom is. A sötétség nem akadályozhatja meg a változást. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”
Június 13. „A gyerekkor egyik csapdája, hogy azt is érezzük, amit nem értünk, s mire értelmünk megemészti a történteket, addigra a szívünk már mély sebeket hordoz” (Carlos Ruiz Zafón). Az igazán nagy feladat ezeknek a lelki sérüléseknek a begyógyítása, s ezzel párhuzamosan a megbocsátás. Ez utóbbi a nehezebb, ám megbocsátás nélkül nincs teljes gyógyulás. Hiszen kik vagyunk mi, hogy mások felett ítélkezzünk? Hogy azt gondoljuk, jogunkban áll meg nem bocsátani?
December 1. Advent első vasárnapja, a számvetés idejének kezdete. Rónay László esszékötetét olvasom (Az írás erkölcse és erkölcstelensége), ebben Márai Sándor gondolata: „A mű nemcsak betű, hanem magatartás is.” Ezt szem előtt tartva lenne jó írni; és élni is. Írni nehéz. Dermesztő gyötrelem néha egy-egy mondat megszületése.
December 24. Szenteste. Nagyanyám alakja rémlik fel előttem. Egyszer régen együtt néztük a televízióban az éjféli misét, mert a csikorgó hidegben idős kora miatt mama már nem vállalkozott arra, hogy elmenjen a templomba. Ültünk a sötétben, s egyszer csak megkérdezte: „Hiszed-e, hogy van lelked?” Csak nemrégiben, Cseri Kálmán nagyszerű könyvének (A kegyelem harmatja) olvastán értettem meg a kérdésbe szőtt rejtett üzenetet: „A lélek tápláléka Isten igéje. Jézus mondta: »Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. « (Mt 4,4) Eszerint teljes emberi életet az él, aki a lelkét is táplálja.”
December 31. Megint véget ért egy esztendő. Hozott jót is, rosszat is. Örömöt sokat, bánatot is. Kétségbeesni nem szabad, mert aki kétségbeesik, hátat fordít Istennek. Hálát adok a társért, a meleg szobáért, a mindennapi kenyérért. A gyermekért, aki oly felhőtlenül kacag, és a hangja, mosolya minden sebet begyógyít. Hálát adok az életért, hiszen a létezés gyönyörű. A következő esztendőben a Boldog karácsonyt, Hetty néni! című film egyik gondolatát is szem előtt tartom majd: „Hibát követünk el, ha a kudarctól tartva visszariadunk az élet nagy kihívásaitól.”
