„Az egyház az egy és hármas Isten paradoxona előtt állva hamarosan megértette, hogy ha ezt nem vallja határozottan, vége az emberi reménységnek. Jeruzsálemi Szent Cirill mondja: »Ha a megtestesülés puszta képzelődés, maga az üdvösség is puszta képzelődés lesz.« Ha maga Isten nem lett emberré, az ember hogyan lehetne Isten? És egy egyszemélyű Isten hogyan testesülhetne meg? Ez az utóbbi kérdés azonnal lerombolja önmagát, mihelyt megfogalmazzák: az ilyen Ember-Isten nem ismerne más Istent, mint önmagát: önmaga imádója lenne. Az egyház történelme századai során szenvedélyes harcot vívott a hármas misztérium hite védelmében, és nem választotta szét a hármas hitet: a Szentháromságban, Jézus Krisztusban és az emberiség megistenülésében való hitet.” (François Varillon SJ: Isten alázata és szenvedése, SZIT, 2002, 94.)
Kérjük a Szentlelket, az Atya által elküldött Fiú kölcsönös szeretetének Lelkét, akit a feltámadt Krisztus elküldött, és aki szívünkbe árasztja a szeretetet, az istengyermekség kegyelmét (Róm 8,16), hogy mélyítse el hitünket Istenünk emberszeretetében, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”, mindannyiunk üdvösségéért (Jn 3,16–17). Jézus Krisztus Atyja adja meg nekünk, hogy Lelke által megerősödjünk belső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívünkben, és gyökeret verjünk a szeretetben! (Vö. Ef 3,16–17)
