A „beszédes” koronázási palást továbbviszi a szót. A palástnak vannak még „föltáratlan”, földolgozatlan részletei, állítja a szobrász. Felidézi, hogy eredetileg kazulának, miseruhának készült. A rajta lévő képek a ráncolódások miatt nemigen látszottak, tehát tévedés azt gondolni, hogy az ábrák az írástudatlanoknak szóló magyarázatok voltak. „Abban a korban az emberek a Mindenhatóra gondoltak, az ő számára készült ez a miseruha – később palást – is. Ugyanúgy, ahogy a katedrálisokban a nem látható helyeken is gyönyörű plasztikákat helyeztek el, csak a madarak látták, mert Isten dicsőségére készült.”
Felidéződik a történet: a katedrális építésekor a bölcs ember kérdezi a munkásokat, min dolgoznak. Az egyik azt mondja, faragja a követ, a másik a sarokkövet – az már több! Míg végül valamelyikük: Katedrálist épít. Pedig ugyanúgy egyetlen követ farag. „Ezzel a tudattal kell hozzáállni a munkához. Az én életem is erről szól: katedrálist építek. Ez a szép benne.”
Még mindig a paláston időzik a tekintet. Egyetértek Rieger Tiborral: kiemelkedő művészeti tárgy, óriási remekmű. Szent István korából alig-alig maradt meg valami emlék. „S a legesendőbb anyag, a textil, amit még a molyok is elrághatnak, átvészelt ezer évet.” Az elképzelt középkori trónusra ráborul a palást, mintha éppen most terítenék oda, „s esetleg elhelyezem az üres trónuson a koronát is. Most még csak a méreteket kóstolgatom ezen a terven… Senkitől nem kaptam megbízást rá, így az évek folyamán »lopott« időmből készült, s nem tudom, lesz-e időm, alkalmam a teljes mű elkészítésére.” Mint mondja, folyamatosan jelentős megbízásokat kapott, nem panaszkodhat. Most egy magyar természettudós megmintázására kérték föl.
Rieger Tiborral egyszerű lelki rokonságra találni. Nézem a szobrait – egymás mellett a közelmúltban kiállításon bemutatott kisplasztikák, a szépség látványában könnyű és jóleső a beszélgetés –, mintha régóta ismernénk egymást azon a bizonyos lelki sodorvonalon…
„Ha egy idő után nem valósítom meg az elképzeléseimet, később már képtelen vagyok rá; nemcsak a színésznő nőhet ki Júlia szerepéből. A szobrász is alakul, változik, s már nem abban a világban él, amelyben a kezdeti gondolat megszületett.”
Fényképek a falon. Az anyai nagyszülők Csépa községben. S a Don-kanyarban eltűnt nagybácsi, édesanyja legfiatalabb testvére, Mihály. „Az utolsó tábori levelezőlapján azt írta: a kis Tibikét – ez vagyok én – még nem is láttam.” A szobrász erős kezű, erős nézésű ember, Rieger Tibornak ekkor mégis elcsuklik a hangja. S tovább bontakozik a történelem, az ember története: a Csallóközben, a gyönyörű nevű Királyfia karcsán, Dunaszerdahely mellett nőtt fel, amely 1938 után visszakerült Magyarországhoz. A háború végén a mindmáig „érvényes” benesi dekrétum és a nagyhatalmi földosztás átűzte a családot a Duna jobb partjára. Levél községben telepedtek meg.
„Már korán kitűnt, mennyire szeretek rajzolni. Szűkszavú gyerek voltam, későn kezdtem el beszélni, rajzolni sokkal korábban. A gyerekek örömmel rajzolnak, de az iskola a verbalitás felé tereli őket, s kikopik az eleve meglévő képesség. Úgy látszik, belőlem nem tudták kinevelni.”
Az ábrándozó fiú a győri bencés gimnáziumba került 1954-ben. „Bátorság kellett ehhez a szüleim részéről, a továbbtanulásra nem sok esély mutatkozott.” Bánhegyi Jób tanította a művészettörténetet. „Éles kritikával mutatta be, miért nem tekinthető művészetnek a szocialista realizmus. Rávilágított arra, hogy a szocialista realizmus jegyében született alkotásról akkor is lerí, hogy ennek jegyében született, ha nincs is közvetlen politikai tartalma. Az anya-gyermek mű a Rákosi-évek alatt nem hordozhatta az ábrázolás őstípusát, a Madonna- jelenetet. Ezáltal formálissá, lélektelenné vált. Szakralitás nélkül nem létezik valódi művészet – mint ahogyan valódi élet sem. Nézem az egyik kisplasztikát: Az utolsó vacsora. Rieger Tibor azt mondja, úgy szerette volna ábrázolni, ahogyan még nem látta. Mint fonott kalács a bronz, mondom, s a művész hozzáteszi: a fészek melegét kereste…
Negyedikes gimnazistaként beiratkozott a győri képzőművész körbe. Alekszovics László, helyi szobrász vezette, „aki önbizalmat öntött belém. Kereken kimondta, lesz belőlem valami.” Érettségi után egy évig Alekszovics mesternél készült, s 1959-ben fölvették a Képzőművészeti Főiskolára. „Szabó Iván osztályába kerültem, akkoriban tanított még az idős Stróbl Zsigmond, majd harmadévben Pátzay Pál vett át minket. Elsősorban az intellektusa hatott rám. Rendkívül művelt, okos ember volt. Gyönyörűen, nyomdakészen fogalmazott, rendkívül színesen adott elő.”
A kisplasztikák és a köztéri szobrok viszonyáról beszélünk. „A köztéri szobor rengeteg kompromisszumot kíván: meghatározza a társadalmi elvárás, a megrendelő igénye, a környezet, ahová kerül. A kisplasztika ezzel szemben szabad műfaj.”
Végigsimítom a bronzfelületeket, ne csak lássam, érezzem is a szépséget. „Fiatalkoromban a felfogásomtól egészen eltérő szellemi áramlatok uralkodtak. Fokozatosan ismertem föl a művészet vertikális irányát. Attól lesz valami igazán művészi, ha nem ragadunk bele a földi létbe. Ez nem jelenti azt, hogy kizárólag szenteket akarok ábrázolni, hiszen még egy csendéletben is megjelenhet, ami kiemelkedik a földi létből. A művészetben föl kell emelni a poézist.”
Teleki Pál bronzalakja az ablaknál, amint térdéről lassan lecsúszik a Kárpát-medence térképe, s Teleki, a fáradt öregember éppen leemeli szemüvegét. „Érvényes elhelyezési engedéllyel rendelkeztünk a Budavári Palota területén, de a Demszky-féle városvezetés visszavonta a jogerős döntést. Teleki Pált kitiltották Budapestről, végül – így kell fogalmaznom – Balatonbogláron kapott menedéket.” S hozzáteszi, mintegy megértően: „Ennek nyilván az is az oka, hogy az emberek nem tudják, ki volt valójában Teleki Pál.” A szobor megrendítően közvetíti az erkölcsi dilemmát, amellyel Telekinek szembe kellett néznie. A test törékeny – ugyanakkor előtör a szellemi-lelki erő. „Életáldozatra készült, másként már nem tiltakozhatott.”
S tovább a kopogó-kemény történelemben: a mosonmagyaróvári 1956-os emlékművéről beszélünk. „A közeli Levélen nőttem föl, érzelmileg is kötődtem a helyhez, a történtekhez, nem beszélve arról, hogy Levélben szolgált az a Gulyás Lajos református lelkész, akit később kivégeztek, mondván, ő heccelte föl a tömeget. A sortűz idején ott sem volt… majd pedig le akarta csillapítani a tömeget. De a rendszernek kellett egy olyan ember, akire rásüthetik, hogy a klerikális reakcióhoz tartozik, s korábban kisgazdapárti képviselő volt. Ráadásul horthys ta katonatiszt; hát persze, hogy tiszti rangot kapott a tábori lelkész. Így kreálták a halálos ítéleteket akkoriban.”
Ne féljetek! – ez a cím. Egy hajó orra, benne szorongó emberekkel ágaskodik ki a bronz víz-hullámtengerből. „Ismerjük a bibliai történetet. Szokták mondani, a szobrász ne akarja megmintázni a háborgó tengert. Én mégis megpróbáltam…” Hánykolódik a hajó, Krisztus pedig domborműszerűen a hajó ég felé lendülő orrán, miközben az apostolok hús-vér emberekként dideregnek, félnek. Jézus Krisztus egyszerre ember, s több annál… „Miért féltek, amikor az ég fölöttünk van!”
Odébb a Getszemáni-kert: fölborult korsó, a tanítványok menekülnek, Júdás a zacskóval a kezében… (Hány mai Júdást látunk, zacskóval a kézben?) Mellette Jessze fája. A Fehérgyarmaton az Élet fája címmel fölállított köztéri szobor kisplasztikai változata. Mintha elevenszép sajgás járná át bronz-Jessze alakját.
Számos díjjal ismerték el Rieger Tibor munkásságát: MS mester-díj, Magyar Örökség-díj, Szent Márton-díj. Ez utóbbit a Pannonhalma ezeréves fennállására készített székesegyházi díszkapuért kapta. Aztán Szervátiusz-díj, Kormos István-díj. Rieger Tiborra jellemző, a díjak névadóit dicséri, rájuk büszke.
Óhatatlanul korunk szellemi-erkölcsi kifáradására terelődik a szó. Mintha belehasítana, beleroppanna a műterem harmóniába a meggyötört élet. Én mégis azt kérdem: – Boldog ember vagy?
„Szerencsésnek érzem magam. Hiszem, hogy a földi világból nem lehet csak úgy, fizetés nélkül kilépni. A túlsó parton vár ránk valami, de hogy nem a megsemmisülés, abban bizonyos vagyok.”
Fényképezte: Cser István
