Nem akarom lebegtetni a kérdést, bevallom itt, az elején: szerintem a Könnyek kapuja az elmúlt évek egyik legnagyobb meglepetése, és igen, nálam beszakította az asztalt. Beszéltem néhány barátommal, akik szintén elolvasták, és egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy rég tartottak a kezükben ilyen szép, vidám, szomorú, könnyed és súlyos könyvet, és hogy még szívesen elmerültek volna ebben a világban, akár kétszer-háromszor hosszabb változatát is „felfalták” volna. Vagyis aki végigolvasta, az nem azt mondta az utolsó oldal után, hogy „na, végre befejeztem”, hanem azt, hogy „de jó lenne még folytatni” – nem sok író van, aki ezt el tudja érni.
Ha valaki rám parancsolna, hogy foglaljam össze a könyv cselekményét, nagy zavarban lennék, órákig tudnék jobbnál jobb jeleneteket mesélni belőle, de azért pár fogódzót megpróbálok adni.
A történet Etiópiában játszódik, abban az országban, amely legföljebb természeti katasztrófáival vagy éhínségtől szenvedő lakosaival tud bekerülni a híradásokba. Ebből a könyvből viszont sokat megtudunk e hatalmas, soknemzetiségű és soknyelvű országról, amely több földrész kultúráját is magába olvasztotta, persze elsősorban a fővárosban, Addisz-Abebában. Elbeszélő főhősünk 1954-ben itt születik meg, a Nemhely nevű kórházban – nevének eredete, hogy az írással kissé hadilábon álló egyik hivatalnok a „Menhely” szót véletlenül „Nemhely”-ként jegyezte be (ez a magyar nyelven is tökéletesen működő, briliáns szóalkotás és még sok száz másik a fordító, Szigethy-Mallász Rita leleményét dicséri). Többszörösen tragikus születés ez, hiszen két gyermek jön világra, akik nem egyszerűen ikrek, hanem a fejük össze van nőve, és a komplikációk miatt bekövetkező vérveszteségben meghal az édesanya, Mary Joseph Áldás nővér, az indiai apáca. Az újszülötteket szétválasztják (szerencsére csak enyhén forrtak össze a csontok), ám az apa, az angol doktor Stone pánikszerűen elmenekül, nemcsak a kórházból, hanem az országból is – hogy aztán majd száz oldalakkal és sok évvel később ismét kulcsfigurája legyen a történetnek.
Tehát az indiai apáca titkolt terhességének gyümölcsei, a kisfiúk árván maradnak, de a „nemhelyiek” gondjukat viselik, lesz nevelőapjuk és nevelőanyjuk is, mindketten csodálatos emberek. Itt nőnek fel, itt ismerik meg a világot, amely hol elképzelhetetlenül tragikus és szomorú oldalát mutatja, hol pedig a bőség és boldogság földjeként tárul elénk. Az ikrek eleinte teljesen „összenőve” maradnak, csak nehezen képesek elfogadni, hogy külön-külön léteznek, hiszen tudják, mi történik a másikkal, ismerik egymás gondolatait, érzéseit, és csak úgy tudnak elaludni, ha a fejüket összeillesztik annál a pontnál, ahol korábban szétválasztották őket. Persze ahogy cseperednek, egyre önállóbbá válnak, és két, sok mindenben egymással ellentétes fiúvá nőnek, akik teljesen másképp boldogulnak az életben, sőt komoly konfliktusok is alakítják egymáshoz fűződő kapcsolatukat. Felnőttként mindketten orvosok lesznek, Marion, az elbeszélőnk az Egyesült Államokban sebész, testvére, Siva pedig nőgyógyász.
A könyv legnagyobb titka, hogy bár egyszerű a nyelvezete, mégis díszített, de éppen csak annyira, amennyire szükséges; sok szereplőnk van, akik teljesen hétköznapi emberek, mégis lenyűgözőbb a sorsuk, mint sok-sok kiváltságos főhősnek; a történet burjánzó, mégis határozottan halad előre, a célja felé, nincs benne modern stíluselem vagy szerkezeti megoldás, mégsem tűnik avíttnak. És bárhol ütjük fel a kötetet, ha csak találomra kezdjük el olvasni bárhol, azonnal magába szippant. Minden oldalra jut egy csodálatos, izgalmas történet, mégsem hullik szét töredékekre.
A hit is nagyon fontos kérdés a szereplők számára, de sehol sem találunk bonyolult elmélkedéseket, netán parttalan hitvitákat. A szereplők azt az elvet képviselik, amelyet a legszebben a Nemhely vezetője, egy indiai kármelita nővér fogalmaz meg: „Isten előtt csak az számít, mennyire sikerült enyhíteni embertársaink szenvedésén. A dogmákra szerintem fittyet hány.” És ami még ennél is fontosabb: a gyógyítás. Az erről való legszebb találós kérdés így hangzik a könyvben: „Az elsősegély mely formája adható fülön át?” Miután végigpörgettünk magunkban minden lehetőséget, kétségbeesetten tárjuk szét kezünket. Pedig a válasz egyszerű. A vigasz.
(Abraham Verghese: Könnyek kapuja, fordította: Szigethy-Mallász Rita, Athenaeum Kiadó, 2012)
