A művésznő remekül kezeli e jó adományt, e tökéletes ajándékot, s csaknem húsz éve ejti ámulatba munkáival a közönséget. Építész múltjával párhuzamosan, azt kiegészítve megismert és megszeretett egy olyan világot, olyan technikai lehetőséget, amely különös gazdagsággal ajándékozza meg. A tűzzománc mívességére, erejére, a benne rejlő lehetőségre Sisa József ötvös, tűzzománc művész, illetve H. Barakonyi Klára képzőművész irányította a figyelmét.
A teremtő együttmunkálkodásnak, a kecskeméti, a pellérdi és a bicsérdi művésztelepeknek a légköre, a témajavaslatok sora, az egyre bravúrosabb és merészebb formai megjelenés teszi lehetővé a folyamatos tűzpróbát, hiszen ahogy Pál apostol korinthusiaknak írt első levelében írja: „És hogy kinek-kinek munkája minémű legyen, azt a tűz próbálja meg.”
Életünk is szüntelen tűzpróba. Ágnes nem véletlenül jegyezte meg egyik beszélgetésünk során: „A tűz ugyanúgy kipróbálja az anyagot, mint ahogy a Szentlélek tüze a mi életünket, és egyáltalán nem mindegy, hogy mivé égünk ki.”
A kötött témákat egyébként kedveli az alkotó, mert elmélyülésre, fegyelmezettségre inspirál, megzabolázva a száguldó fantáziát. Különben nem születhettek volna meg Kodály, Bartók, Anyegin című művei, a Szimfónia, a Berekesztett dallamok, a Kék rapszódia, s nem láthatnánk A szerelem lángját, A tűznek lángját és az Úrnak lángját sem…
Hidasi Ágnes uomo architettura – vagyis alkotó építész. Nem csoda, hogy művészetének jelentős hányada ebben a képi világban fogant, és rendre ehhez a bölcsőhöz tér vissza. Függőlegesek és vízszintesek, egyenesek és görbék, városalaprajzok, tornyok és háztetők, lépcsők és oszlopfők, templomok, csarnokok bűvkörében él és alkot – premier plánba helyezve, ha nem is az örökkévalóságnak, de sok száz év emberének tervezett épületeket, épületrészleteket, köztük a tihanyi és a keszthelyi templomot vagy éppen a kétezer éves Pécs látképét, amelynek láttán eldönthetetlen, mi a hangsúlyosabb: az építészet vagy a szakralitás…
A végtelen szabadságvágyra, a teremtett világ szépségeire, az építészet látványelemeire fókuszáló, s a spirituális ihletettségben fogant művek mellett érdemes elidőznünk a művésznő Kós Károly-sorozata előtt is, mely a néhány éve posztumusz Ybl Miklós-díjjal elismert építésznek, írónak, grafikusnak, könyvtervezőnek és -kiadónak, s nem utolsósorban politikusnak állít emléket. E tűzzománc-grafikai anyagban remekül tükröződnek a Házsongárdi temetőben pihenő mester által is vallott fő erények: a tervszerű képalkotás, a szülőföld iránti hűség, az egyenes gerinc, a nyitott lélek, a példás helytállás, amely politikai, világnézeti motivációjának biztos alapját jelentette. Méltó főhajtás a polihisztori életmű előtt.
Kós Károly az Atila Királról ének című, eredetileg kézzel írott kis könyvében – aminek részleteit alkalmanként a Magyar Iparművészet közölte – ez áll:
„Napkeletről jöttem a nagy hegyek, zúgó fenyvesek és kis faluk világából, ahol még álmodnak szűkszavú, kemény magyarok csudás álmokat, ahol még mesélnek fehérhajú vén nótafák nagy régi időkről, elmúlt világról, elporladt emberekről.”
Úgy, ahogy Hidasi Ágnes is teszi, miközben izgul a konyhasarokba állított kemence mellett, hogy felsorakoztassa régi kultúrák lenyomatait, a kereszténység kincseit, a harmadik évezred építészetének palackpostáját. Ha nem ezt tenné, s nem bontaná meg az évtizedekig előre megfontolt szándékkal bedeszkázott eget, akkor minden bizonnyal boldogtalan lenne, mert nem működne a megtisztító, világosságot és erőt adó kegyelem. Szétgurulnának múltunk gyöngyszemei, és további darabokra törnének egy vágyott, harmonikus világ tükörcserepei.
Hidasi Ágnes Átváltozások című kiállítása – amely december végéig tekinthető meg –, minden bizonnyal nemcsak azt igazolja, miként változik át, s lesz művészi alkotássá a gondolat, mivé ég ki a megtört, kristályszerű anyag, hanem azt is, hogy e művek mondandója advent fényében vélhetően mindannyiunkban elindít majd egy belső változást.
Fotó: Kovács Tibor
