Egy közember az eső elől menekülve egy romos kapu alatt csatlakozik egy vándorszerzeteshez és egy favágóhoz. Látva zavarukat megkérdezi, mi a bajuk. „Még soha nem hallottam ilyen furcsa történetet” – hallja a választ. Nemrég egy rabló tőrbe csalt egy házaspárt, a férjet megkötözte, a feleséget pedig megbecstelenítette. A férj egy szamuráj volt, akinek a favágó találta meg a holttestét. Ez így még egyáltalán nem rendkívüli, ám utána a rendőrségen mind a rabló, mind a feleség, mind a férj – ez utóbbi egy médium segítségével – azt vallotta, hogy ő maga volt a tettes.
Akutagava, a „modern japán novellaírás megújítója és mestere” számtalan nyugtalanító és tanulságos történetet írt. Szinte mindegyikben ötvöződik a nyugati stílus és a japán látásmód. (Vagy éppen fordítva.) Ezért sem lehet véletlen, hogy a nyugati művészettel szintén különleges kapcsolatban álló Kuroszava azzal a filmmel került a köztudatba, mely Akutagava novellájából készült. Persze a filmes mester is hozzátette a magáét a remekműhöz. A történet egyszerű megfilmesítése is izgalmas lett volna, ám Kuroszava, kihasználva többek között fénynek és árnyéknak a fekete-fehér film által sokkal jobban érvényesülő játékát, még mélyebbre vezeti a nézőt. Az a fokozatosság is hangsúlyosabb a filmben, ahogyan a külső szemlélő egyre beljebb és beljebb jut a „bozótosba”, vagyis – látszólag – a gyilkosság körülményeihez. A bölcs pap döbbenetétől a szemtanúk elbeszélésén át egészen a színvallásig.
Valószínűleg nem csak a nyugati olvasó számára volt zavarba ejtő, hogy Akutagava írásából egyáltalán nem tudjuk meg, mi is történt valójában. Épp azért, mert az író számára nem az elrejtett igazság, hanem a hazugság természete volt a fontos. Azért vállalta magára mindenki a gyilkosságot, mert valami sokkal fontosabbat – esetleg a szégyent? – el akart rejteni. Akutagava novellája még azt is sugallja, hogy maga az igazság utólag már nem megismerhető, még azok számára sem, akik közvetlen átélői voltak az eseményeknek.
Kuroszava ezzel nem békélt meg. Ezért beiktatta a favágó változatát, mely a valódi történetként is értelmezhető. Sőt amikor a „vihar kapujában” talált gyerekről – akiről nem tudjuk meg, hogyan került oda – gondoskodik a favágó, ezzel mintha le is róná adósságát azért, hogy a rendőrség elől elhallgatta az igazságot. Ám bármennyire közelebb áll szívünkhöz egy olyan história, mely lezárult, értelmünk azt súgja, bármikor előbukkanhat valaki, aki a favágónál is pontosabban tudja, hogyan is történt az eset a szamurájjal, a feleségével és a rablóval.
