Ha valaki mégis efféle céllal néz ilyen alkotásokat, az jobb, ha mihamar nekilát, hogy átküzdje magát egy illúzió elvesztése miatt várható csalódásán, és aztán reálisabban ítéli meg a kérdést. Történelmi dokumentumfilmet is azért nézünk, hogy sajátos eszközei segítségével némileg közelebb kerüljünk a valósághoz. S ez egyáltalán nem lebecsülendő eredmény. Elérésében nem kis felelőssége van az alkotónak, akinek megadatott, hogy közös múltunk egy szeletét meglehetősen szűk keretek közt, igazolható tényeket, dokumentumokat, többé vagy épp kevésbé hitelt érdemlő emlékezéseket és vallomásokat felhasználva láttassa. Munkája során az anyagbőség miatt is mérlegelnie kell: mi az, amit mindenképpen meg kell tartania, s mi az, amit a kutakodásai nyomán megismerni vélt valóságrész lényeges csorbítása nélkül elhagyhat. S ezek után készítheti el azt a történelmi rekonstrukciót, amely jó esetben kiállja a szigorú ítészek – például a kortársak, szakemberek – kritikáját. S ha már az alkotói folyamat során egyeztet velük, egészségesebben több szempontú, csakugyan körültekintő közelítés kerülhet ki műhelyéből.
Az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendezték meg a díszbemutatóját Petényi Katalin és Kabay Barna Hitvallók és ügynökök című filmjének, amely a Magyarországon 1945-től formálódó „szocializmus” évtizedeinek egyházpolitika fedőnevű egyházüldözését, terrorját, illetve fogáskeresésének (esetenként -találásának) elméletét és gyakorlatát igyekszik érzékeltetni.
Nem csak az elegáns fővárosi mozi tereitől idegen pattogatott kukorica hiányának köszönhető, hogy a premier nézőinek nem akadt csámcsognivalója a vetítőteremben. Ez a film nem a médiából folyamatos lázállapotként ismert pletykaéhség csillapítására készült. Nem, a mintegy másfél órás alkotás evangéliumi mottóválasztása őszintének bizonyul: „Az igazság szabaddá tesz benneteket…”
Többek közt korabeli híradórészletek, ügynökképző oktatófilmek, írásos és képi dokumentumok, a korszak tanúinak emlékezései mentén bontakozik ki előttünk egy hiányaival együtt is értékes áttekintést nyújtó összefoglalás, bő négy évtized krónikája. Hangvételét empátia jellemzi, többek közt erre hívta fel a figyelmet a premier utáni sajtótájékoztatón Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát, aki résztvevője is a filmnek: ő értelmezi, egészíti ki a látott-hallott töredékeket. S ő szólt arról is, hogy a múlt tisztázása szükséges, hogy az egyház vissza tudja szerezni a társadalom bizalmát.
A film beleérző-képessége segítheti a befogadót, hogy maga is mind teljesebben értse a múltat, amelyből részben napjaink színei, terhei is fakadnak. A film nem közöl újonnan feltárt tényeket, a szélesebb közönség számára mégis jórészt ismeretlen történetet foglal össze például arról, hogy az egyházak üldözése – változó eszközökkel ugyan, de – egészen a rendszerváltozásig tartott. Vagy arról, hogy a kínzásoktól a zsaroláson át a megvesztegetésig igen sok útja volt annak, hogy ügynököket szervezzenek be, akik nemegyszer maguk is áldozatszemek voltak a láncban. Sok néző számára a hitvallók neve s főként életük hiteles felidézése is újdonság lehet, hiszen ők végképp csendben, titokban mentették át az utókor számára, ami még menthető volt a magyarság lelkéből.
Nem könnyű feladat: láttatni azt, amit a diktatúra igyekezett eltüntetni a föld színéről. Az igazi történet – hitvallóké, ügynököké és a két végpont közt feszülő egyházé egyaránt – a háttérben zajlott. Amit a híradók mutatnak, az a verések, kivégzések vagy fojtott hangú, esetleg megdöbbentően mosolygós megegyezések között és után fecsegő felszín. Az új filmben az élet mélyéről fakadó hangok is megszólalnak. Tanúk, akiknek a szava remélhetőleg mind többeket megérint.
(A mozikban nagyhéttől vetített filmen kívül a közeljövőben látható lesz az eredeti, 8×25 perces alkotás az MTV műsorán, s egy 2×52 perces változat a Duna TV-ben.)
