Egyre gyakoribb, hogy kamaszkorú fiatalok szülei gyermekeik vélt vagy valós kábítószer-problémái miatt vesznek igénybe telefonos vagy személyes konzultációt. Az első találkozásokat szülői részről általában a tehetetlenség, a félelem jellemzi, valamint a „Mit rontottam el?”, „Hol hibázhattam?” kérdéskör felvetődése. A segítőkapcsolatban az addiktológiai problémák helyett ilyenkor jobbára a szülői szerepre kell koncentrálni, hiszen ennek – akár objektív, akár szubjektív – sérülése vagy hiányai tovább mélyíthetik a szülő és a gyermek közötti konfliktust, növelhetik a távolságot.
Régóta ismert Bruno Bettelheim „elég jó szülő” fogalma. Helyesebb, ha célként ezt, és nem a tökéletességet tűzik maguk elé a szülők. Bettelheim írja: „… igenis lehetséges, hogy elég jó szülők legyünk – vagyis olyan szülők, akik jól nevelik gyermeküket. Ha erre törekszünk, nevelési hibáinkat – melyeket legtöbbször azért követünk el, mert gyermekeinkkel kapcsolatos érzelmeink túlságosan erősek – bőségesen ellensúlyozni fogják azok a helyzetek, melyekben helyesen cselekszünk.”
A különféle szerek kipróbálása, alkalmi használata legtöbbször ugyanúgy a serdülőkori kísérletezgetések, kockázatkeresések sorába illik, mint ahogyan a viselkedés változásai is. A félelmek és a tehetetlenség kezdeti megtapasztalása után szerencsés, ha a szülő változtatni tud alapvető hozzáállásán. A kívánatos egyensúly megteremtése, bár nehéz, de eredményhez vezethet.
Mit javasol Bettelheim? Ha a szülők meg vannak győződve arról, hogy választott életformájuk, értékeik számukra a legmegfelelőbbek, de nem hangoztatják állandóan, hogy a gyermeknek is feltétlenül ezt az utat kell választania, azzal segítenek a serdülőt megóvni attól, hogy magukkal sodorják ellentmondásos érzelmei.
