Gyakran hallottuk régebben azt is, hogy sokan szeretnének álmukban meghalni, úgymond „átaludni” a halálukat, hogy ne kelljen szembesülniük a dermesztő bizonytalansággal, amely az embert a végességével való szembenézés hatására el szokta tölteni. Éppen mivel ez az élmény letaglózó, éppen mivel igazán segítőt nemigen tudunk mondani egymásnak, vajon nem a hallgatás az egyetlen lehetőségünk, ha nem akarunk egymásnak hazudni, vagy tiszteletlenül viselkedni szenvedő, fekete gyötrelmekkel küzdő testvérünkkel? Mert mit ér, ha csupán hogy „őszinték” legyünk, szemébe nézve kimondjuk az „ítéletet”: „Meg fogsz halni.” Milyen alapon helyezzük magunkat a másik fölé, és véljük úgy, hogy e téren „tanítómesterei” lehetnénk? Mit tudunk adni neki a nyers tény megállapításán kívül, hogy mindannyian halandók és „haldoklók” vagyunk? És miért kellenénk ehhez mi? Mit tehetünk érte, van-e lehetőségünk érdemi segítséget nyújtani neki?
Hospice-ban dolgozók mondják, hogy a haldoklók általában sokkal többet tudnak a rájuk váró sorsról, mint gondolnánk. Ahogyan Feldmár András is felhívja rá a figyelmet: a halál árnyékában, a közeli vég biztos tudatában felfokozott módon élni kezdenek. Sokkal jobban tudják nálunk, itt maradóknál, kívülállóknál, miről szólt az élet, sokkal inkább rálátnak életük egészére, és ők már pontosan tisztában vannak a dolgok igazi súlyával. Az utolsó métereken kitisztul a kép, világosabbá válik, mi az élet tétje. Az, hogy nincs tovább, a haldoklók többségét érdekes módon nyugodttá teszi és összegzésre készteti. Búcsúzni akarnak, szeretnék elmondani, amire rájöttek, és nem tudnak mit kezdeni látogatóiknak a rájuk vonatkozó „okosságaival”. Sokkal inkább arra vágynak, hogy türelmesen meghallgassák őket, mint hogy „oktatásban” részesüljenek, vagy hamis mondatokat kelljen hallgatniuk arról, hogy dehogyis fognak ők meghalni, vagy ha mégis, ki tudja, mikor.
Ezt hallottam, és biztosan sok igazság lehet ebben benne, de talán túlságosan idealizált képet fest a haldoklókról, mert nehezen hihető, hogy egyszer csak „a halál professzoraivá” válnának, míg korábban még csak nem is szívesen gondoltak az elmúlásra. Egy azonban biztos: a halálról hallgatni (vagy a haldoklót meghallgatni) többnyire sokkal, de sokkal hitelesebb, mint összevissza fecsegni róla, mintha tudnánk, mi az, milyen lesz, mintha kézben tartanánk. Manapság, sajnos, úgy tűnik, a korábbi, sokszor csakugyan káros, hazug és félelemmel teli hallgatás helyét átvette a fecsegés. Egyre többen és többet beszélnek, beszélünk a halálról, és ez egyrészt kétségtelenül nagy áttörés, másrészt viszont mind gyakrabban találkozunk sekélyes, meseszerű, biztos tudást hazudó mondatokkal is, és erős hajlamunk van arra, hogy el is higgyük őket. Mintha egyenesen a halál agyonbeszélésének hagyománya kezdene meghonosodni. Pedig – mint Feldmár mondja – a halálról senki sem tud semmit, csupán sztorikat és meséket mondhatunk róla, ám közülük egy sem lesz igaz. Csak a hit és az Istenbe vetett bizalom marad.
