– Majdnem?
– Igen, mert a második alkalommal nem járultam hozzá, ugyanis a Pesti Műsor fotósa 1970-ben olyan képet akart leközölni rólam, mintha nem férfi lennék. Fehér bundában fényképezett, ami még nem lett volna baj, de úgy megszépítette a vonásaimat, hogy magam is megrettentem a látványtól. Nem engedtem, hogy lehozzák, pedig a fotós sokáig kérlelt: értsem meg, így most ő négyszáz forinttól elesik, meg különben is: nem kell a reklám? Ilyen áron nem. Az első címlapfotó egy Fülesben jelent meg rólam Móka Mikiként, karomon Hakapeszi Makival. A második pedig egy rádió-tévé műsorújságban Ildikó, Kati szerkesztőnk, tíz óvodás és Gryllus Vilmos társaságában jól illusztrálva, hogy csapatmunkásnak tekintem magam.
– Gyakran lépnek fel Ildikóval, aki azon túl, hogy élete párja immár negyvenöt éve, alkotótársa és kritikusa is…
– Az alkotófolyamatban Isten a producer, én a menedzser, Ildikó az ész, a kitaláló. Nekem az a dolgom, hogy megértsem, miről beszél, s ha minden világos, akkor kiválasztjuk a legmegfelelőbb külső munkatársakat, és az Úr áldását kérjük az eredményre.
– A tisztánlátásig azonban el kellett jutni. Ön nagyváradi születésű, de az iskolás évek már Szekszárdhoz kötötték. Politikai okból nem járhatott felsőoktatási intézménybe, aztán az isteni gondviselés eredményeként következett a Bábszínház s a színészlét. Egyik beszélgetésünk során úgy nyilatkozott: megmutatja, hogy lehet diploma nélkül is tanítani egyetemen. Tényleg bebizonyította, hiszen nagy az érdeklődés a magatartáskultúra-órái iránt. Iránytűként, igazodási pontként van jelen az életünkben. Kiss-Rigó László püspök nem véletlenül jegyezte meg az ópusztaszeri szobori búcsún, hogy napjainkban alig akadnak hiteles példaképek, s pojácák hadát istenítik milliók.
– 1957-ben bebörtönözték édesapámat; éppen akkor, amikor középiskolába kerültem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a tanulás, de már akkor tudatosult bennem: színésznek állok, mert így mondhatok bármit, mint Mátyás király udvari bolondja. Az Úristen ezt elintézte, és mérhetetlen bosszúállással nekiindultam a fővárosnak, s valóban érzékeltem: engem mint a csörgősipkás bohócot Móka Mikiként valóban nem vesznek komolyan. „Az óvodások közt nem sokat árthat” alapon tűrték, hogy dolgozzak. Kopp Máriánál publikáltam saját tantárgyam, a magatartáskultúra anyagát, s 1986 és 2011 között taníthattam az Apor Vilmos Katolikus Tanítóképző Főiskolán felnőtt drámapedagógusokat, illetve a Budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetem nyíregyházi tagozatán protestáns hittanárjelölteket. Karácsony Sándor életműve a példa előttem. A magyarsága és kereszténysége áldozatává lett reformpedagógus elmélete inspirált arra, hogy kidolgozzam e tantárgy módszerét. Így bármely korosztály előtt érthetően beszélhetek akár becsületről, kettős mércéről, félelemről, szorongásról, agresszióról. A felnőttoktatásban igyekszem úgy jelen lenni, hogy a hallgatók közt ülő dadus néni is megértse gondolataimat, ugyanakkor még Hankiss Elemér se unatkozzon.
– Egy tavalyi ifjúságkutatás során bebizonyosodott: a fiatalok átlagosan százhetvenötre becsülték az otthonukban fellelhető könyvek számát, ami jóval kevesebb, mint a négy évvel korábbi kutatás eredményeként publikált kétszázhatvanöt példány. Az is kiderült bár ehhez szerintem nem kellett volna vizsgálódni , hogy az internetezés átvette a vezetést a televíziózástól. Attól tartok, erősödik a sötétség; Böjte Csaba nem véletlenül tanítja szelíden: „A sötétség a világosság hiánya. Nem lehet összetörni és kilapátolni az ablakon. Sokkal egyszerűbb, ha meggyújtunk egy gyertyát. Tehát nem a rossz, a hiány ellen kell küzdeni, hanem életre hívni a fényt a saját életünkben és másokéban egyaránt.” Ön hogyan látja ezt?
– Valóban nem a hiányokat kell emlegetni, s keseregni azon, hogy miért nem olvas ez vagy az a nemzedék. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, s az elmúlt hatvanévi tétlen türelem után leszámítva az 1956-os forradalmat az utóbbi három évben legalább történik valami. Például most folyik a tantárgyam akkreditációja. Egy pályaválasztási vásár közepébe csöppenve hívtak meg Szegedre. A jelen lévő harminc pedagógusnak s vagy másfél tucat diáknak azt mondtam, nem foglalkozom külön a pályaválasztással, mert feladatomnak érzem, hogy a lélektől elindulva, a szellemen át a testig jussak el, például a megbízhatóság, a sportszerűség, a hűség, a következetesség, a felelősség témakörében. A lélektől ugyanis gyógyulhat a test és gyarapodhat a szellem is. Ha párválasztás előtt álló fiatalok vesznek körül, akkor is lelkiderű-gyakorlatokat tartok, csak ez esetben a test felől közelítek a szellem, majd a lélek felé. Ha már a látványa nem tetszik az illetőnek, akkor nem érdekel. Ha kellemes a közelsége, de nem tudok vele beszélgetni, szintén jobb elkerülni. Ha viszont megnyerő a látványa, s tudunk beszélgetni is, akkor már csak az a kérdés, eljön-e a megbeszélt randevúra? Ha igen, akkor lelkileg is bizonyított. Ha pedig megbízható, akár szövetségre is léphetnénk. Az ifjaknak azt javaslom: ne a pályaválasztás legyen az elsődleges, hanem a párválasztás. Mind a párválasztást, mind a pályaválasztást kösse össze a rendszeres, tartalmas párbeszéd.
Amikor tizennyolc esztendősen felkerültem Budapestre, elhatároztam, hogy szeretném megtalálni a másik felemet. És az nő legyen. Rendíthetetlen hittel ez huszonhárom éves koromra sikerült. Ildikó nagy ajándék, negyvenhat éve szövetségesem, mindig megköszönöm őt az Úrnak. A mai fiataloknak is arra kellene törekedniük, hogy megtalálják az igazit, és ne harmincharminchat évesen álljanak össze. Gondolkodjanak és döntsenek időben, s cselekedjenek következetesen. Ne pazaroljuk energiáinkat lelki, szellemi, testi vonatkozásban sem! Óriási vállalkozás az, ha valaki képes hosszú évtizedeken át újrakezdeni, naponta megbántódni-megbeszélni-megbocsátani. Emellett a megsértődni-megbosszulni-meggyűlölni hármasa eltörpül.
– Soha nem rejtette véka alá a véleményét. Hogyan fogadják szókimondását, őszinteségét, kreativitását és kritikáit a pedagógusok? Nem intézik el egy kézlegyintéssel, mondván: a neveléshez-oktatáshoz mindenki ért?
– Többségük elismeri, hogy nem tétlenkedhetünk, de legutóbb is megjegyezte valaki, hogy túlzott művészi eszközöket használok, s erre ő képtelen a tanítás során, és azt is szóvá tették, hogy ítélkezem. Mosolyogva emlékeztettem őket, hogy én informálni, illusztrálni és inspirálni szándékozom az előadásommal. Sem tanácsot, sem receptet, sem parancsot nem adtam. Találkozásunk után viszont a hallgató adhat instrukciót, utasítást saját magának az új információk birtokában, hogy a hibaszázalékát csökkenthesse otthon, az utcán és a munkahelyén.
– Ahogy Péter sem véletlenül tévedt a művészet és az oktatás ösvényére, úgy a pályaválasztás is sok esetben tudatos. Mit javasol a bizonytalanoknak?
– Azt, hogy olyan hivatásra találjanak, amelyhez van született talentumuk, és ahol nem muszájból, hanem örömmel és alkotó módon lehetnek jelen. Ötdiplomás apám nyolcvanhat évéből segédmunkásként élte le az utolsó negyvenet. Volt útkaparó és gyümölcsfaszámoló is, de mindig Isten nevében s derűsen élt. Soha nem hallottam panaszkodni, és szidni a bolsevikokat, pedig lett volna oka rá. A párbeszéd is elengedhetetlen, hiszen semmi sem működik nélküle. Először önmagammal kell beszélő viszonyban lennem, de a társamnak is ugyanez az elvárása. Emellett különösen fontos az Istennel való párbeszéd. Elképzelni sem tudom, istenhit nélkül miként maradhatnék becsületes.
– A közelmúltban idézték a televízióban az 1969-es évet. Délceg fiatalemberként jelent meg a Zsebtévében, s az ovisok üdvrivalgás közepette fogadták Móka Mikit, hogy meséljen nekik, és eljátsszák a Csön-csöngyűrűt. Mintha most lett volna…
– Móka Miki az én diplomám. Olyan volt ez a szerep, mint egy OKJ-s oklevél. Fundamentum, amelyre pozitív személyiségemet építhettem, s a felnőtt életemet.
– Az elégedettség boldogságforrás is.
– Szépen hangzik. Vannak boldog pillanataim, és ezért derűs hálával tartozom az Úrnak és Ildikónak. Összetörve, fáradtan csak ők ketten láthattak eddig engem. Talán még ma is hasznos vagyok. Ennek tudatában koncentrálhatok a következő feladatra. Ezért titkos a telefonszámom negyvenöt éve, hogy napi értékmérő legyen, kinyomozzák-e. Így aki felhív, arra az értékre kíváncsi, amit mi képviselünk.
– Advent titka a levegőben. A várakozás heteiben mivel foglalkozik egy lutheránusnak keresztelt, ökumenikusan gondolkodó keresztény művész?
– A művészi, tanítói, közéleti felelősségteljes szolgálatokon kívül azzal, hogy mentsem az egyik keresztfiamat, aki huszonhárom évesen komoly problémákkal küzd. A minap hívott fel, hogy segítsek rajta, ugyanis belekeveredett egy szektába. Egy ismerősöm gyereke pedig éppen arra készül, hogy fiúból nővé operáltassa magát. Látványosan dolgozik az ellenoldal, s mi nem asszisztálhatunk a Kísértőnek. A várakozás heteiben is folytonosak a spontán találkozások, a beszélgetések, hogy újra megszülessen bennünk és ezáltal körülöttünk is a felebaráti, cselekvő szeretet. Az egyetértés kegyelmére lenne szükség, nem pedig a széthúzás és az ármánykodás káoszára. Erőss Alfréd Könyörgés című fohászát gyakran idézem: Uram! / Nem magamért imádkozom, / Ez a legnehezebb imádság. / Nagy terhem van, / a népemet hozom. / Már meginognék, mint a nádszál, / de erőt önt belém a bizalom. / Láncszem vagyok. / Velem imádkozik a népem: / a magyarok a földön és az égben. / A láncot tartják erős angyalok, / imádkozik az ország. / Hozzád emeli, Isten, e nép arcát / és színed előtt könyörögve ellép. / Uram! / Az egyetértés nagy kegyelmét / add meg nekünk, add meg nekünk. / Legyen az mindennapi kenyerünk! Ámen!
Fotó: Udvardy Márton
