A szerzetesek előszeretettel helyezték el temetőiket templomaik szentélyei körül. Különösen is kedves számomra Szent Márton monostora, Ligugé szerzetesi temetője: a szentély külső fala körül sorjáznak a sírok. A fűben egyszerű kövek jelölik meg őket, rajtuk kereszttel, az elhunyt szerzetes nevével, születésének és halálának évével. Nem messze ott a konyhakert, aztán odébb a kis focipálya, ahol ebéd utáni rövid pihenőidejükben a fiatalabb szerzetesek együtt rúgják a bőrt, az eltévedt labda pedig néha a sírkövek között köt ki.
A kövek egyre kopottabbak, egyre több moha, zuzmó, patina lepi be őket, s egyre olvashatatlanabbak rajtuk a nevek, ahogyan megyünk visszafelé az időben. Egy évet itt éltem. Az itt nyugvók közül sokat ismertem. Jean testvérrel szombatonként együtt takarítottuk az ebédlőt, Joël atya látott el könyvekkel a könyvtárból, Mages atya mindig megállított, és volt egy jó szava hozzám. Nincsenek már. Minden ember útjára léptek, ahogyan majd én is, amikor itt lesz az ideje.
A templom közösséget teremt: élők és holtak együtt vannak itt Isten színe előtt, különösen az eucharisztikus ünneplésben, amely nem múlhat el a halottakról való megemlékezés nélkül. De a napszálltakor végzett vesperás imaórájában az utolsó közbenjáró könyörgés is mindig az elhunytakért szól. A halált nem azért állítja naponként szemünk elé a liturgia, hogy féljünk, hanem hogy halottaink sorsát és saját véges életünket egy közösségben tudjuk Krisztussal, aki holtával legyőzte a halált, s őrködik felettünk, élők és elhunyt szeretteink felett.
