1993-ban végeztem a főiskolán, de már ’91-től játszottam a Vígszínházban. A Színművészeti akkor még négy év volt, és az első két évben az ember még nem játszhatott színháznál, nem forgathatott, nem szinkronizálhatott és nem rádiózhatott. Aztán a harmadiknegyedik évben kimehettünk gyakorlatra, vagyis onnan indult el a színészi létünk. A Vígszínházhoz kerültem. Én eleve nagyon oda akartam menni. Az osztályomból négyen kötöttünk ki ott gyakorlatra. Borzasztóan jól éreztem magam elég sokáig. Első komoly próbatételként be kellett ugranom az Ózba Gálffi Laci helyett, aki áthagyományozta rám a Madárijesztőt. Később is beugráltam híres kollégák nagy szerepeibe, majd jött néhány saját feladat, zenés és prózai is. Sokat játszottam, de végig ott lebegett felettem a kérdés: ez a saját sorsom, vagy az apámét folytatom? Nem tudtam a választ. Aztán történt egy fordulat. Gyerekkoromtól kísért a mozgás, sportoltam is elég tűrhető szinten. Elkezdett foglalkoztatni a kortárs tánc. Képeztem is magam e téren, mindenféle kurzusokra jártam, és egyszer csak eljutottam oda, hogy elkezdtem koreografálni. Először kortárs táncszínházi esteken a Mu Színházban, a Petőfi Csarnokban, különböző alternatív helyeken. Mérhetetlenül élveztem, rettenetesen jó munkák voltak, nagyon sokat adtak hozzám és nekem. Mondhatni onnantól kezdve írom a saját sorsomat… Nagyjából huszonhat éves voltam akkor.
– Lényegében a tánc adta meg a szabadságot és a szabadúszást?
– A folyamatos jövés-menés mindig is a véremben volt. Nagyon szerettem a Vígszínházat, aztán elegem lett az egészből, el akartam menni, és adódott a lehetőség. Leforgattam a Kalózok című filmet, ami miatt kicsit ismertebb lettem; Korognai Karcsi pedig Szegedre hívott irgalmatlan nagy, komoly szerepekre. Leszerződtem oda. Közben már folyamatosan koreografáltam; sokat dolgoztam Alföldivel. Véget értek a szegedi évek, hivatalosan azután lettem szabadúszó. Egy idő után elkezdtem rendezni is. Végigutaztam az egész országot; alig akad színház, ahol nem fordultam meg színészi, koreográfusi vagy rendezői minőségemben. E lendület sokáig kitartott, de kicsit „vissza kell fognom az agarakat”. Elmúltam negyven (miközben még középkorúnak sem érzem magamat), van két csodálatos, gyönyörű kislányom, nagyszerű feleségem, de az eddigi tempó mellett kevesebb idő jutott rájuk. Ezt egy picit bánom. Lehet, hogy kicsit lassítani kell, vissza kéne zökkenni abba a fajta kerékvágásba, amelyet az apám élete mutat. De ez az elmúlt húsz év nagyon jólesett.
– Van olyan színház, társulat, ahova rendszeresen visszatér, amelynek valamilyen módon meghatározza a szellemiségét?
– A Spirit Színház arculatának, műsorpolitikájának kialakításában ugyan nem volt semmilyen szerepem, de abszolút azonosulni tudok az irányvonallal. Perjés János kért fel, hogy dolgozzak velük, amit nagyon szívesen teszek. Először az Eszter hagyatéka című Máraiopusban léptem fel náluk, amit tisztelt és szeretett fiatal kollégám, Lénárd Robi rendezett. Eszter Huszárik Kata. Nagyon közel áll hozzám ez az előadás. A másik darab egy vígjáték, a Szerelmek az égből, amelyet Vajda Panni írt, és a feleségem főszereplésével szeptember végén mutattuk be.
– Az interneten néztem aktuális repertoárját, számtalan fellépését: régi és új szerepek, Danton halála, Caligula helytartója… És még egy zenés darab is, melyet régóta visz a Vígben…
– A padlás. Rudolf Petitől 1992-ben vettem át a szerepet, néhány év kihagyással a mai napig játszom, ugyanis visszahívtak rá. Megkoronázva mindez azzal, hogy nagyobbik lányom iszonyatosan örül ennek, és rendszeresen eljön, hogy megnézze. Így legalább „villoghatok” a lányomnak. Különben csupa olyan darabban szerepelek, amit egy nyolcéves nem nézhet meg, a kétéves lányomról nem is beszélve. Nagyon szeretem azt, amit a Vádli Színházzal csinálunk. A Vádlit barátaimmal, Szikszai Rémusszal, Gyulai Eszterrel és Huszár Zsolttal hívtuk életre. Zsolti sajnos már nincs közöttünk. Egészen kiváló előadásnak tartom a Caligula helytartóját, harmadik éve játsszuk folyamatosan. Úgy tűnik, még mindig van rá igény a Szkénében, és vittük vidékre is. Most új darabra készülünk Rémusszal, az I. Erzsébetnek jelenleg az olvasópróbái zajlanak. Nagyon várom Szép Ernő Igazgató úr! című ijesztően jó és túlságosan aktuális darabját, melyet főszereplésemmel szintén Rémusz rendez Dunaújvárosban. És még valami, amiről szívesen beszélek. Említettem, hogy sokat dolgoztam Alföldi Robival, még azelőtt, hogy különböző helyeken igazgató lett. Aztán meguntuk egymást, ő azt, amit én koreografálok, én meg, amit ő rendez. Az elmúlt évek így kimaradtak, nem néztem az előadásait, nem követtem a munkáját. Az általam mérhetetlenül tisztelt László Zsolti (akit nagyon nagy színésznek tartok, és talán barátomnak is mondhatok) felhívta a figyelmemet néhány Robi által rendezett előadásra. Úgy éreztem, hogy az én színházi ízlésem szerint hihetetlenül sokat lépett előre rendezőként az eltelt öt-hat év alatt. Nemrég felkért, hogy a Danton halálában vállaljak el egy kisebb szerepet. A közös munka igazolta azt, amit említettem. Nagy élmény vele dolgozni.
– Hogyan gondol a munkájára, az otthoni és színházi feladataira?
– Itthon sokan panaszkodnak, hogy milyen nehéz a helyzet. Sok tekintetben valóban az. Szakmailag például biztosan nehezebb, mint apám fiatalkorában volt. De vagy nekem van szerencsém, vagy jókor voltam jó helyen: számomra működik ez a hivatás. Amíg lehetőségem van arra, hogy a barátaimmal olyan színházat csinálhatok, amelyről komolyan azt gondolom, hogy jó, addig színészként jól érzem magam a bőrömben. És nem utolsó szempont, hogy fenn tudom tartani vele a családomat. Nem könnyen, de azért a középosztály szintjét megütjük.
A színészet a hivatásom. Nehéz megfogalmazni a lényegét, mert vagy fellengzős lesz, amit mondok, vagy nagyon egyszerű. A magunkfajtának sosincs rendes hobbija. Az apámnak is két dolog számított: a család és a színház. Persze jó lenne, ha az ember ember is lehetne, nemcsak színész. De ahogy telik az idő, egyre inkább azt látom: próbálkozhatok, hogy legyenek hobbijaim, kis vadhajtásaim a színház mellett, de nem megy. Egyszerűen nem bírom. Valójában a családom, a színház és az a néhány barát – ők az életem.
