A minap egy idősebb ismerősöm arról panaszkodott, milyen nehéz is szót értenie az unokáival. Kiderült, hogy bármit mesélnek neki a kamaszok, ő mindig a maga igazságát önti a fiúk nyakába, mire azok vagy vitatkozni kezdenek, vagy faképnél hagyják nagyapjukat. Tudom, hogy nekem van igazam – summázta véleményét az idős úr.
A kilencedikeseimnek éppen most tanítottam az Antigonét. A szöveg segítségével megvizsgáltuk, milyen lehetőségeket kapott Kreón az Antigonéval, Haimónnal, Teiresziásszal folytatott párbeszédekben arra, hogy megváltoztassa általa igazságosnak vélt törvényét. Miért nem hallja meg Kreón a hozzá intézett szavakat? – kérdeztem a gyerekeket. Mert a saját hatalmát félti, önző, beképzelt, meg van győződve a maga igazságáról – hangzottak a válaszok.
Egyszer csak az egyik fiú halkan megjegyezte: azért, mert fél. Retteg gyöngeségének lelepleződésétől, hiszen csak a királyszerep erejébe tud kapaszkodni. Néhány pillanatnyi csönd után újra a szövegre összpontosítottunk: hová is vezetik Kreónt a félelmei? A tragédia végkifejletében mindenki meghal körülötte: leendő menye, fia, felesége. És Kreón jajveszékelve szembesül önmagával: „Ó, jaj nekem, én nem okolhatok / Senkit sem magam helyett, / Én öltelek meg, én nyomorult, / Én, én, az igazság ez. / Fogjatok gyorsan, szolgák, s vigyetek, / Ki semmibb lettem a semminél.”
Antigoné meghal az igazságért, Kreón megsemmisül a későn felismert igazság súlya alatt. És mégsem ítélkezünk Kreón felett, hanem inkább együtt érzünk vele. Mert emberi, ahogyan örül, hogy igazságos törvényt hoz, s hiszi, neki van igaza, kapaszkodik rangjába, hatalmába – pedig csak gyenge és fél.
Mi az igazság? – kérdi Pilátus Jézustól.
És ő csak hallgat.
