Pier Giorgio Morandi határozottan tartja kézben a Kolozsvári Magyar Opera Ének- és Zenekarát; a tempók feszesek, a dirigens vezérelve a lendületesség, ami alapvető is az Attila esetében, hiszen indulók, indulatok és nagy érzelmek vegyülnek e romantikus dallamorgiában. Morandi ráadásul úgy is fokozza az iramot, hogy az áriákat, a „lassú részeket” követő strettákat és cabalettákat „egy versszakkal”, ismétlések nélkül énekelteti.
Ezt viszont sajnálhattuk is, hiszen – a Forestóként derekasan küzdő José Bros túlerőltetett tenorját leszámítva – szívesen hallgattuk volna a „nyaktörő” hangi mutatványokat az élvonalbeli szólisták tolmácsolásában. Vladimir Stoyanov meggyőző Ezio, Giacomo Prestia pedig eszményi Attila. A Ferruccio Furlanettót követő olasz basszusgeneráció talán legfigyelemreméltóbb művésze. Magvas, kiegyenlített, bársonyosan gyönyörű hang; mint énekes-színész pedig illúziót keltő, „karakterizálásra” alkalmas, összetett egyéniség.
Az est legnagyobb meglepetése azonban Odabellaként a venezuelai Ana Lucrecia García. Az afro-latin-amerikai szoprán első megszólalásától ámulatot kelt. Ekkora volumenű, egzotikus, fekete hang húsz éve nem termett az operavilágban. A hallgatónak az az érzése, hogy a koloratúrákat azért kell lassabbra fognia, mert korlátokat nem ismerő szopránjának súlya akkora, hogy nem tudná elhordozni a peckes zenei alap. Íme, a bizonyság: a műfaj aranykora nem ért véget, vagy egy újabb kezdődik…
A konzervatívan látványos, komplex színházi élményt legfeljebb olyan apróságok gyengítik, mint a hun királyt Róma falainál meghátrálásra késztető, „tiszteletre méltó öreg”, (Nagy Szent) Leó pápa (Cser Krisztián) megjelenése, aki az első felvonás zárójelenetében úgy vonul be tiarával a fején, pásztorbottal a kezében, mintha ő és kísérete a Verdit is ihlető Raffaellofreskóról vagy valamely más anakronisztikus reneszánsz-barokk festményről lépett volna le. A kínai közönség számára azonban így bizonyára érthetőbb lesz a „koronás egyházfő” Attilát, a „pogányt” megrettentő-elbizonytalanító személye és tekintélye.
A Müpa legutóbbi dalszínházi kísérlete az intézmény eddigi történetének egyik legjobb produkciója volt – zenei értelemben mindenképpen. Az Attila akár állandó repertoárdarab is lehetne itthon; mint afféle Itáliától kapott hungarikum.
Szóval, a viszontlátás reményében, és a folytatásban bízva…
Fotó: Művészetek Palotája
