Ugyanakkor a paradicsomkert egy másik fontos, konkrét épületben megjelenő formája a templom. Akár a római bazilikák apszismozaikjait szemléljük, ahol bőséges gyümölcsöt hozó fák alatt, színes madarak társaságában állnak a Pantokrátort körülvevő szentek, akár a középkori templomok gazdag levélmintás oszlopfőire gondolunk, amelyek eredetileg minden bizonnyal pompás színekkel voltak kifestve, ugyanoda jutunk. A keresztény templom az elveszített paradicsom újbóli megtalálásának lehetőségét adja nekünk.
Ha erre gondolunk, talán erőt vehet rajtunk a szkepszis: ha kilépünk a templomkapun, vajon nem veszítjük-e el ezt a paradicsomot, amely az istentisztelet békéjében megadatott nekünk?
A liturgián részt vevő keresztény ember nem ringathatja magát illúziókba: nem két egymástól teljesen elkülönülő világ vár bennünket a templom küszöbén innen és túl. Mindez egy. Az elveszített édent kereső ember tudja, hogy megfér egymás mellett a küzdelem és a béke, a fájdalom és az öröm, s hogy nem a harmónia a biztos jele annak, hogy jó úton járunk. A templomkapun túl váró jelképes édenkert egyrészt életünk végső célját tárja fel nekünk, másrészt pedig azt, hogy néha diszharmonikus, töredékes és békétlen életünk magjában ott van az a harmónián túli hely, amelyet az Istennel való közösségnek hívunk. Térjünk vissza ide minél gyakrabban.