– Láttam mindegyik filmet, és a színvonal elég magas, jó érzés ilyen válogatásban látni a miénket is. Két francia alkotás mellett angol, svájci, brazil, román, kolumbiai és portugál mozik szerepeltek még a programban.
– Hogyan kezdődött a film iránti vonzódása, milyen meghatározó állomásai voltak eddigi útjának?
– A budapesti piarista gimnáziumba jártam, ahol részt vettem az audiovizuális szakkörön, Wettstein József osztályfőnököm vezetésével. Ott fogtam először fényképezőgépet a kezemben, és ez volt az első találkozásom a filmezéssel is. Az érettségi után a Pázmány bölcsészkarára kerültem, de igazából nem tudtam, mi szeretnék lenni. A harmadik évben kattant be, hogy engem a rendezés érdekelne, és azon nyomban jelentkeztem is a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahová nagy szerencsével elsőre felvettek. Nem volt sok tudásom, mit is jelent filmesnek lenni, volt egyfajta érdeklődésem, és ennyi. Nem volt ez részemről nagyon átgondolva, és elképesztően naiv filmes ötleteim voltak.
– Egy rövid dokumentumfilmje 2009-ben már szerepelt Cannes-ban a Kritikusok Hetén, és új filmjét most személyesen is elkísérhette a fesztiválra. Milyenek a benyomásai? Részt vett a nagy vetítéseken?
– A fesztivál nagyon más, mint ahogy elképzeltem. Egyáltalán nem demokratikus rendszer, mindenhova különféle meghívók, igazolványok kellenek. Ezért elég nehéz egy másik szekció filmjeire bejutni, sok energia leszervezni, és én ebbe egy kicsit belefáradtam. Úgyhogy leginkább a Rendezők Kéthete filmjeit néztem, illetve elég sok rendezvény is van, ahol meg kell jelenni.
– Hogyan fogadták a filmet? Fogható ott ez a kelet-európai „üzenet”?
– Szerintem nagyon jól, a két vetítésen közel ezer néző látta. A bemutatón hangosan reagáltak a film egy váratlan vagy ijesztő jelenetére. Ez jó érzés, azt jelenti, hogy bevonódtak. A végén nagy tapsot kaptunk. Persze azt nem tudom, hogy mit értettek meg. Bizonyára hatással volt rájuk, mert utána nagyon sokan odajöttek gratulálni, és többen javasolták, készítsek nagyjátékfilmet a témából, mert szívesen nézték volna tovább. Voltak, akik azt kérdezték, hogy eszem-e húst a forgatás óta. Igazából a rendezőnek elsődleges célja, hogy bevonja a nézőit a filmbe, és hogy a megnézése után még sokáig a hatása alá kerüljenek.
Nagy örömömre el tudott jönni a vetítésre a film zenéjét játszó világhírű hegedűs (pontosabban a hangszer ősi változatán, a viola da gambán játszik), az ír származású, de Párizsban élő Garth Knox. Nagyon megindította a film. A vele való találkozás a cannes-i szereplés egyik legfontosabb része volt számomra.
– Hogyan talált rá Tar Sándor novellájára, mi késztette arra, hogy átdolgozza mozivászonra?
– Nagyon szeretem Tar Sándor írásait. Őszinték és érzelemmel teliek. Tisztán és egyszerűen fogalmaz, nem filozofál. Ez a fajta írásmód nagyon alkalmas megfilmesítésre. Valójában úgy kezdődött, hogy szerettem volna egy Tar Sándor-filmet készíteni, így találtam rá a Lágy eső című novellájára. A történet egy olyan fiúról szól, aki félúton van a gyerekkor és a felnőttség között. Ez az átmeneti kor engem nagyon érdekel, mert önellentmondó, kiszámíthatatlan és érzelmes időszak az ember életében.
– Ahogy ebben a filmben, úgy máskor is szívesen dolgozik amatőr szereplőkkel. Könnyebb civilekkel létrehoznia azt a világot, amelyet hitelesnek gondol, mint képzett színészekkel?
– Azt hiszem, egy olyan figurát, aki egy életen át disznótelepen dolgozott, nehéz lenne színésszel eljátszatni. Persze mindent lehet, de én arra fektettem a hangsúlyt, hogy ezek a szereplők ne játsszanak, hanem jelen legyenek, és a néző meg tudja figyelni őket. Ezen a jelenléten, illetve finom megfigyelésen van a film hangsúlya, és nem történetbeli csavarokon, akciójeleneteken. Talán ezért is találtam megfelelőbbnek az amatőr szereplőket. Olyan arcokat kerestem, akik elmesélnek egy történetet önmagukban is, mielőtt bármi valódi cselekmény elindulna a filmben. Azt hiszem, a közönség vevő volt erre a fajta filmkészítésre. A történet a fikció és a dokumentumfilm határán játszódik, ezért sokkal mélyebben tud hatni.
– Talán már el is készült egy újabb dokumentumfilmje, melyet szinte azonos helyszínen készített, és a szereplők között is van átfedés. Mi a két film viszonya egymáshoz?
– A dokumentumfilm sokszor alapja egy következő fikciós filmnek. Viszont ez esetben pont fordítva volt. A Lágy eső előkészítése során találkoztam Bukta Imre képzőművésszel, aki azon a vidéken lakik, ahol forgattunk, Heves megyében, Mezőszemerén. Elhatároztuk, hogy filmet készítünk róla és a környezetéről, ami persze egybeesik a Lágy eső világával. A címe Másik Magyarország lett, és hamarosan bemutatja a Duna Televízió.
– Munkáiban gyakran a perifériára szorult, kiszolgáltatott sorsokkal foglalkozik. Honnan ered ez az érdeklődés?
– Azt hiszem, a szélsőséges helyzetekben sok mindent könnyebb kimondani, összefüggésekre rávilágítani. Ezek persze megvannak a saját környezetemben is, csak sokkal nehezebb lenne megfogalmaznom.
A perifériára szorult világban játszódó filmjeimben is sokszor a saját érzéseimről beszélek: elszigetelődés, magány, a perifériára szorulástól való félelem, a meg nem értettség, az érzelmi lefojtottság, a tehetetlenség érzése…
– A filmet több dolog is elemeli a durva valóságtól. Egy motívum, a víz és a tűz kontrasztja elemi erőt ad neki, ami túlmutat a mindennapi valóságon. Ugyanilyen hatása van a film keretét adó, Hildegard von Bingentől vett középkori zenének, amely a valóságból elragadja a filmet valami ősi, időtlen létezésbe. Ezek az elemek túlmutatnak a sötét valóságon, egyfajta spirituális közeget teremtenek. Számomra ez remény. Ott, az adott pillanatban a fiú teljesen egyedül van, ugyanakkor még sincs egyedül. Azt nem hiszem, hogy a filmjeim hatására valami radikálisan megváltozna. Amit én szeretnék átadni, az valamiféle nyitottság a világra, a másik emberre, a mellettem állóra. A filmjeim leginkább talán az érzékenység témakörét járják körül. Azt akarom elérni, hogy a szereplőim apró érzelmi változásai kinyissák a nézők szívét.
