Jó kapcsolatba kerültem a „három tenor”, Pavarotti, Domingo, Carreras és a „három szoprán” menedzserével, Rudas Tiborral. Szervezői munkám részét a kilencvenes években többek között a velük közös tervek, együttműködések, koncertek képezték. Önálló vállalás volt részemről három éven át az Opera Viva Fesztivál, amelynek keretében – az itthoni saját produkciókon kívül – fellépett a Kolozsvári Magyar Opera teljes társulata, amely akkor a színház fennállásának kétszáz éve alatt másodízben járt Budapesten. (Annak idején első vendégszereplésüket is én szerveztem Klenjánszky Tamással, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében.) Az Opera Viva Fesztivál égisze alatt számos produkciót, előadást és koncertet hoztam létre. Aztán egyrészt említett alapvető ambícióim miatt, másrészt, mert megtapasztaltam, milyen rendkívül nehéz feladat a művészi igényeimnek megfelelő színvonalas programok megvalósítása a kellő támogatás nélkül, ezt a tevékenységemet fokozatosan feladtam. Az Opera Vivát is lezártam a szükséges anyagi feltételek hiánya miatt. Abbamaradt a Rudas Tiborral való közös munka is; ennek elsősorban az „idő múlása” és Pavarotti betegsége, majd halála vetett véget. Így azután még jobban koncentrálhattam a rendezésre…
– …amelynek súlypontja és terepe egyre inkább a határainkon kívülre tevődött át. Mi történt az elmúlt években, milyen társulatokkal dolgozott?
– Kisebb hazai előadások után az első nagyobb külföldi produkció szintén Kolozsvárhoz kötődik: a Simon Boccanegrát rendeztem 1992-ben. Országos premier volt, meglehetősen nagy visszhanggal. Ez a társulattal való további együttműködést is megalapozta. Hosszú időre Kolozsvárhoz kötött a munkám, ahol állandó vendégként jó néhány operát rendezhettem, köztük Verdi Macbethjét, mely ugyancsak országos bemutató volt. Azóta is megvan a kapcsolat velük, nemsokára a legutóbbi ottani rendezésemet, a Szerelmi bájitalt újítom fel. Dolgoztam Kínában, a Turandotot állítottam színre, és mesterkurzusokat vezethettem Pekingben, ahol kiváló fiatal énekesekkel és csapatokkal találkozhattam. Nagy élmény volt minden szempontból.
Egyre többször térek vissza Romániába, tavasszal Iasiba kaptam meghívást az Aida rendezésére. Remek társulattal dolgozhattam, úgy érzem, megkedveltük egymást. Az Aida hozott egy újabb felkérést, amire éppen most készülök. Érdekes feladat lesz, a Csárdáskirálynő Craiovában, persze román nyelven. Öröm számomra, hogy a romániai színházak, társulatok megbecsülnek, és az ottani sajtó is sokat foglalkozik a munkáimmal és a pályafutásommal. Craiovából a rendezés mellett meghívtak az I. Elena Teodorini Nemzetközi Énekverseny zsűrijébe. Örömmel fogadtam el e megtisztelő meghívást.
– Nyáron azért ismét volt feladata itthon is. Mondhatjuk, hogy kísérleti előadást tartottak idén Szombathelyen?
– Az Iseumi Szabadtéri Játékokon rendeztem az Aidát. Ha minden jól alakul, lesz folytatása, 2015-ben javaslatomra a Nabucco kerülne színre, amely ugyancsak illik az ókori történelmi környezetbe. Persze le kellett vonni a tanulságot, amely a produkció előkészítése, megvalósítása, a szereplők kiválasztása, a rövidre szabott próbaidőszak nehézségei miatt adódott. Az Aida volt az első – és a visszajelzésekből ítélve reményteljes – kísérlet arra nézve, hogy bizonyítsuk: az igazi romantikus nagyoperának is helye van az Iseumban. Eddig ugyanis többnyire csak Mozartot játszottak ott.
– A zene kiemelten fontos az életében, rendezői elképzeléseit, ideáit is meghatározza. Mit jelent Önnek e műfaj és a belőle fakadó „küldetés”?
– Az elmúlt bő két évtized munkáira visszanézve is kiderül, hogy a hozzám legközelebb álló két szerző, akiket mérhetetlenül tisztelek és akiknek emberként is sokat köszönhetek: Mozart és Verdi. Számomra ők egyszerre jelentik a mindennapi kenyeret és az ünnepet. Kitüntetésnek, kegynek érzem a Sors részéről, hogy rendezőként is sokat foglalkozhatom velük.
A zene, az opera szeretetét a szülői házból hoztam magammal. Édesapám – orvos létére – kitűnő zongorista volt. Rendszeresen hallgatta a rádiós közvetítéseket, operabérletünk volt, koncertekre jártunk. Egészen korai emlékeim fűződnek énekesekhez, hangszeres művészekhez, karmesterekhez; és e kötődéseim máig megvannak. Gyerekként figyeltem fel például egy rádióban hallott Beethovenkoncert alkalmával Hans Knappertsbuschra, akit a mai napig az egyik legnagyobb karmesternek tartok, különösen a német repertoárban.
Ahogy látom, a színházban két alapvetően meghatározó világ van jelen: az egyik a templomé, a másik a „szórakoztatásé”. Tekintettel a neveltetésemre, számomra a színház templomjellege dominál. Azt mondják: a zene ott kezdődik, ahol a próza véget ér; ahol a szó már nem tud többet kifejezni. Az igazi, nagy zenék egy másik szférába emelik az embert. Az opera esetében ez talán még hangsúlyosabb. Úgy gondolom, a mai embernek különösen szüksége van az emelkedettségre és a katarzisra. A műveket természetesen úgy kell a néző és a hallgató elé vinni, hogy minél teljesebben be tudja fogadni őket. A rendezőnek kapcsolódási pontokat, kapaszkodókat kell keresnie és adnia. Persze ebben a folyamatban magunknak is meg kell nyilatkoznunk, de úgy, hogy közben messzemenően tiszteletben tartjuk az adott mű eredeti érékeit. Alapvetően minden interpretációnak ez a lényege.
– Számtalan legendás művésszel állt kapcsolatban. Nyilván nehéz kiemelni egyet-kettőt, mégis kikre emlékszik a legszívesebben a „régiek” közül?
– Valóban, abban a szerencsében volt részem, hogy számos valódi világnagysággal találkozhattam. Nehéz „válogatni” közülük. Mégis, talán az első meghatározó személyiség számomra a nagy bolgár basszus, Boris Christoff volt. Korábban a felvételeiről ismertem; 1971-ben, amikor Budapesten vendégszerepelt, személyesen is megismerhettem. Utána meghívott Olaszországba. Ha az akkori politikai viszonyok engedték volna, kint tanultam volna tovább az ő felügyelete és kontrollja alatt; de nem kaptam meg ehhez az engedélyt, ezért, nem akarván elhagyni idős szüleimet és a hazámat, hazajöttem, így a személyes kapcsolat sajnos nem folytatódhatott. Christoff művészi példája azonban – hozzáállása, elképesztően koncentrált jelenléte a színpadon és a magánéletben – örök példa és mérce marad számomra.
Említhetném Pavarottit is… – mégis, a másik, akit most szívesen kiemelnék, Lamberto Gardelli, akit nagyon jól ismert és szeretett a magyar közönség. Szoros, személyes kapcsolatba kerültem vele, ami nagy ajándék volt számomra. Egyszer Rossini Mózes című operájának hangversenyszerű előadását vezényelte a Zeneakadémián, óriási sikerrel. A koncert végén ovációval ünnepelte a közönség a produkciót. Amikor a szólisták után kijött meghajolni, fellépett a karmesteri pulpitusra, felemelte a partitúrát, rámutatott – és kiment. Jelezte, hogy akit itt ünnepelni kell, az elsősorban a szerző. Olyan gesztus volt ez, amelynek emléke, érzése azóta is kísér. Ez vezet egem is. Én is így szeretnék dolgozni. A szerzőnek és a műnek jár a tisztelet, mi, közvetítők csak utánuk következünk…
