Ilyen előzmények után talán meglepő, hogy a nyitottságával, közvetlenségével megválasztása óta milliók szívét egy csapásra megnyerő Ferenc pápa nem igazán kedveli a sajtóbeli kérdezz-feleleket. A most megjelent interjút készítő Antonio Spadaro jezsuita, a Civiltà Cattolica főszerkesztője meg is jegyzi: „A pápa az interjúadás nehézségéről beszélt nekem. Elmondta, inkább szeret gondolkodni, mint egy szuszra, azonnal válaszolni egy interjú során. Érzi, hogy az igazi gondolatai akkor támadnak, amikor már megadta az első választ.” Épp ezért végül is egy előre egyeztetett beszélgetés krónikáját olvashatjuk, szó szerinti idézetek sorával, amely a pápa szándéka szerint jobban megvilágítja mondanivalójának lényegét.
Az interjú műfajától való tartózkodás mindenesetre nem állta útját annak, hogy az olvasók nagyon személyes hangú vallomást kaphassanak kézhez, mely Ferenc pápa hitének, lelkiségének, a számára legfontosabb értékek, valamint cselekedetei mozgatórugóinak közelébe és forrásához kísér. Az első kérdés váratlanságával, ha tetszik, merészségével megadja a beszélgetés alaphangját: „Ki Jorge Mario Bergoglio?” S a válasz legalább ennyire szokatlanul keresetlen: „Nem tudom, mi lenne a leghelyesebb meghatározás… Én egy bűnös vagyok. Ez a legigazabb definíció. És ez nem üres szólam, nem elcsépelt frázis. Bűnös vagyok. (…) Igen, talán mondhatom, egy kicsit ravasz vagyok, rá tudok mozdulni dolgokra, de az is igaz, hogy egy kicsit naiv vagyok. Igen, de a legjobb összegzés, ami a legmélyebbről jön, és amit a legigazabbnak tartok, valóban ez: »Bűnös vagyok, akire rátekintett az Úr«.”
Máris az olvasón az önvizsgálat sora. Innen lépünk tovább. Bepillanthatunk Ferenc pápa hitének és szellemi fejlődésének, jezsuita hivatásának, lelkiségének vagy épp a kormányzásról szerzett tapasztalatainak mélyére. Jobban megérthetjük, miből fakadnak a híradásokban gyakran szereplő – kiben melegséget, kiben megütközést keltő –, spontánnak ható tettei, döntései, ahogyan arra is fény derül, hogy ezek nem valamiféle kapkodó rögtönzés, hanem az elmélyült istenkapcsolatból születő szabadság, a megfontoltság és a Loyolai Szent Ignác közösségéhez tartozást meghatározó megkülönböztetés közös gyümölcsei. „Ez a megkülönböztetés időt igényel. Sokan úgy gondolják, hogy a változások és a reformok rövid idő alatt megtörténnek. Hiszem, hogy mindig szükség van időre a valódi, hatékony változás alapjainak a letételéhez. Ez a megkülönböztetés ideje. Némelykor a megkülönböztetés azonnali cselekvésre ösztönöz, pedig kezdetben úgy gondoltuk, később kell cselekednünk. Ez történt velem is az elmúlt hónapokban. A megkülönböztetés mindig az Úr jelenlétében történik, figyelve a jelekre, az eseményekre, meghallgatva az embereket, különösen a szegényeket. Az én választásaim, még az élet hétköznapi részéhez tartozók is, mint például egy szerény autó használata, mind a lelki megkülönböztetéshez kapcsolódnak (…) Az Úrban való megkülönböztetés vezet engem abban, ahogyan kormányzok. Nos hát, én nem bízom a hirtelen hozott döntésekben!”
Valóban a valóságra reflektáló s a szív bőségében érlelt gondolatokat kapunk az egyház mai helyzetéről, életének lényeges és lényegtelen vonásairól, a rá váró alapvető feladatokról, legyen szó a Római Kúriáról, az erkölcsi tanításról, újítókról és megőrzőkről, a püspöki kollegialitásról vagy éppen a nők érdemi szerepéről az egyház közösségében. S a legfontosabbról: „Világosan látom, hogy az a dolog, amire ma az egyháznak leginkább szüksége van, az az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után. Haszontalan dolog egy súlyos sebesülttől a koleszterin- és vércukorszintje után érdeklődni. Előbb a sebeket kell ellátni, utána beszélhetünk minden másról. Ellátni a sebeket, ellátni a sebeket… és alulról kell kezdeni! Az egyház néha apró dolgokba, kicsinyes előírásokba zárkózik. A legfontosabb azonban az első hír: Jézus Krisztus megváltott téged! Az egyház szolgái legyenek mindenekelőtt az irgalmasság szolgái.”
„Mindig is kerestem a közösséget. (…) én nem, nem tudok emberek nélkül élni. Az életemet másokkal együtt kell élnem.” Isten- és emberközelből, tiszta szóval tanít Ferenc pápa. Négyszemközt – az egész világot. Sokakat vagy mindenkit, attól függően, mennyire nyitjuk meg a szívünket.
