Mindez nem csoda, a dokumentumfilmezés világából érkező fiatal rendező ugyanis igazi szerzői filmesként gondolkodik alkotásairól. Szép példája ennek a 2010-ben bemutatott (a magyar mozikba szinte szék alatt belopódzó) Blue Valentine című filmje, mely egy pár megismerkedését és szakítását párhuzamosan, szívfájdító őszinteséggel meséli el. A nézőt lefegyverző érzékenység tovább mélyül új filmjében, miközben virtuóz zsánerparádéval kápráztat el minket: a Túl a fenyvesen külvárosi drámaként indul, éjsötét rendőrfilmként folytatódik, hogy végül az apák döntései saját fiaikon teljesedjenek be. Fatális kimenetelű történet ez, melynek során fokozatosan bontakoznak ki egy görög sorstragédia nyugtalanító körvonalai.
A csecsemőkorú fia iránti felelősségérzettől hajtva Luke (Ryan Gosling) észvesztő tempóban száguld, Avery (Bradley Cooper) pedig lassan sodródik önnön végzete felé, amiben az az igazán tragikus, hogy nem csupán ők buknak el, de meghatározzák utódaik életét is. A súlyos dilemmákkal terhelt, nagyszabású családi drámát Cianfrance merészeket forduló, ám okosan egyensúlyozó cselekménnyel, szikár képi megvalósítással és lenyűgöző hangulatteremtéssel hömpölyögteti, így egyetlen jelenet sem tűnik kimódoltnak vagy hamisnak. Gosling jelenléte szikrázó, Eva Mendes sallangtalan egyszerűséggel alakítja a nehéz sorsú anyát, Cooper pedig a Napos oldal után újra igazolja kitűnő színészi képességeit.
A „könnyen formálható ember” lassan megvalósuló kétes utópiájának idején megrázó élmény megtapasztalni, hogy alaptermészetünk történelmi távlatban nem változik. Nincs menekvés, jót is, rosszat is öröklünk s örökítünk. Apám hitte (s vágyta) az otthon melegét, és én hiszek a fegyverek szavában. A fenyves fekete csöndje pedig elnyeli a lövések zaját.
