A történet szorongással töltött el, nem félelemmel, amikor a zenei képen Mefisztó és Faust fekete lovon vágtat – egyenesen a pokolba. Az utóbbi azt hiszi, Margit segítségére sietnek. Pattog a lovak patája, panaszosan szól az oboa, női kar zsolozsmázik, útszéli keresztnél falusiak térdelnek. Láttató a zene, elképesztő a romantika egyik legfantasztikusabb hangtömege: fortissimók, szaggatott ütemek szántó ereje. Aztán a Pandaemonium kárhozottjainak keserű-örömös ujjongása. De mindezt feloldja az égi kar, a líraian áttetsző szólamok harmóniája, mint a gyermekléleké.
Megélt-átélt évtizedek múltán ismerem fel igazán: az élet legegyszerűbb pillanataiból sem hiányzik a bűn lehetősége, de a megbánásé sem; a feloldozás, az ártatlanság. Keresztet állítanak benső tereken is. Láthatatlanul jelen van, mint a zene, amely képes megtisztítani. Az ártatlanságról írja a keresztény érzelmű dán Kierkegaard: „Olyan minőség, állapot, amely nagyon jól tud létezni, az őt megszüntetni akaró logikának semmi értelme. A sietségnek.” Mefisztó logikája sem törölheti el. Ha őszinte: a szerelem-szeretet üdvözíti az embert. És ebből sem hiányozhat a zene titokzatos hatalma. Ez az égi-földi valóság…
Azt tartják, az ifjúság kora kiragad a gyermek magányából. A világba „vettetünk”, hogy visszafogadjon a csöndes zóna; sokakat az otthon, ahol, ha fölfedezhették önmaguk ártatlanságát, az édent – ahonnan jóság származik – egyszer visszakívánják. Bár tudják, az ártatlanság sem tökéletesség. De nem is tökéletlenség. Kierkegaard így érvel: „A tökéletlenségnél nem lehet megállni, mondván, hogy az mindig elég önmagában.” Aki az ártatlanságát elveszítette úgy, ahogyan elveszíthető, „vagyis a bűn által, annak nem jut eszébe, hogy tökéletességét az ártatlanság rovására dicsérje”.
A bűn folyton kísér, mint a hű kutya. Oka nem az, hogy nem ismerjük fel, mi a helyes, hanem hogy nem akarjuk felismerni. Az akaratunkban van a „rosszra hajlás”. Nem erénnyel, hanem hittel lehet ellenállni, ami átvezet pokoli zenéken, és az üdvösség karának isteni dallamát árasztja.
Berlioz romantikája több stílusnál: feltöri az alkotó szellem zárt kapuit. Kíméletlen effektusok, szűkített-súrlódó akkordok, kiáltások ellenére (még általuk is) az ifjúság egyszemélyes zónája, amit sohasem késő fölismerni; azt az ártatlanságot, amely tökéletlensége ellenére a teremtettség lényegét sóvárogja. Azt az időt, amely folyton „metszi az örökkévalóságot”.
Az örökkévalóság átjárja az ember idejét, és a kereszténység által válnak érthetővé az olyan fogalmak, mint az érzékiség, időnélküliség és pillanat, mert csak „a kereszténységgel válik lényegessé az örökkévalóság”. Ekként hagyta ránk a dán filozófus.
Tűnt zenék, melyeket nem álmodunk. Jelen vannak. Ahogyan Rilke vallja: mindenütt.
