Ha a keresztre vonatkozó szentírási szavakat keressük, ilyenekre bukkanunk: engedelmesség, alázat, önkiüresítés. Az áldozat nem a test gyötrésében éri el teljességét, hanem Krisztus hatalmas igenjében: az igenben az emberi valóságra, és az igenben az Atya akaratára. A megtestesüléssel elkezdődött üdvrendi mozgás a kereszt felé viszi a Megváltót: az emberré válás a halandóvá válást is jelenti. Az istenemberi test halálakor kizökkenti az univerzumot a maga rendjéből, ahogyan megtette ezt fogantatása pillanatában is.
A kereszt értelmezésének kulcsmondatát maga Jézus adja meg: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától” (Jn 10,17–18).
A véres szenvedéstörténet-ábrázolásokban Krisztus – a teste roncsolódásával egyenes arányban – egyre inkább passzív hordozója a szenvedésnek. Végül meghal a kereszten, kiszolgáltatottan, tehetetlenül. „Beteljesedett.” A Bárány hagyta magát lemészárolni. Meg vagyunk váltva. Meg vagyunk így váltva? Nincs itt szó valami mélyebbről is?
A kereszt a hatalom megnyilvánulása. Az egyházatyák nagyon jól érezték ezt, amikor az allegorikus teológia nyelvén összekapcsolták a keresztfát azzal az életfával, amely a bűnbeesés után el lett zárva az édenkertben. Ez a fa a kozmosz tengelye. A kereszthalál: életáradás. Az ókeresztény képzőművészetben ezért rügyezik-bimbózik, ágai ezért nőnek hatalmas indákká. A keresztre feszített Krisztus sem vergődik, agonizál elkékülve, mint a Grünewald-féle oltáron, vagy a modern filmekben, hanem a világ leghatalmasabb békéjét sugározva szinte áll a kereszt előtt, karjait kitárva. Egyes középkori ábrázolásokon mosoly jelenik meg az arcán. Ruhája nemegyszer főpapi, királyi, fején korona. Maga viszi a létrát, amelyen fölmászik a keresztre. „Van rá hatalmam…” Igen, a megváltás ez: az istenember volt az egyetlen, akinek volt hatalma odaadni az életét, s aztán volt hatalma visszavenni. Ő szabadon döntött az ember mellett. Ő volt az egyetlen, aki önként vállalta a halandóság beteljesedését önként magára öltött testében.
Ha meglátjuk a kereszt szemlélésében ezt a mélyszövetet, megszeretjük a keresztet. Nem, nem a puszta szenvedést. A kereszténység nem spiritualizált mazochizmus. A szenvedés a kereszt velejárója, de nem maga a kereszt. A kereszt a szabadság, a döntés, az igen, a kereszt az élet. Ez a megváltás. Enélkül a szenvedés magába zárul és céltalan.
