A darab széles körű megismertetéséért a Porgy és Bess utaztatására alapított Everyman Opera Company tette a legtöbbet – William Warfield és Leontyne Price személyében eszményi címszereplőkkel. 1952 és 1955 között bejárták az Egyesült Államokat és Európát (a milánói Scalába is eljutottak), turnéztak Afrikában, Kis-Ázsiában, Közép-Amerikában; a produkciót az ősbemutató karmestere, Alexander Smallens vezényelte. (Berlini vendégjátékuk felvétele máig a Porgy legszebb hangdokumentuma.)
A zeneszerző fivére, a szövegíró Ira Gershwin – öccséhez hasonlóan – ragaszkodott ahhoz, hogy négerek énekeljék az egyes karaktereket; a teljes operát ezért a szerzői jogok lejártáig csak színes bőrű művészek közreműködésével adhatják elő.
Az Erkel Színház 1970-ben még e megkötések szigorítása előtt, feketére mázolt hazai művészekkel, kettős szereposztásban, a Radnay György–Házy Erzsébet, illetve Begányi Ferenc– Andor Éva párossal tűzte műsorra az amerikai népoperát; később, 1981- es felújításában Sólyom-Nagy Sándor és Kukely Júlia lépett fel. Mikó András rendezését 1973 nyarán négy alkalommal a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében is színpadra állították: Pál Tamás vezényelt, a főbb szerepeket Begányi Ferenc, Házy Erzsébet, Csányi János, Dobránszky Zsuzsa, Szirmay Márta és Palcsó Sándor énekelte.
Éppen negyven év elteltével tér vissza a Dóm térre az – említett kívánalmak miatt – itthon csak ritkán elcsíphető „jazzopera”. Augusztus 9-én és 10- én, 21 órától egy New York-i társulat autentikus előadására kerül sor Richard Hobson, Angela Owens, Phillip Boykin, Reggie Whitehead és Anne Fridal főszereplésével; a rendező: Susan Williams- Finch, a Szegedi Szimfonikus Zenekart Stefan Kozinski dirigálja.
Jóllehet a Porgy valódi opera, műfaji besorolása – talán éppen előzménynélkülisége, eredetisége miatt – máig fejtörést okoz. Gyökereit kereshetjük az orosz népoperákban (Gershwin nem mellesleg egy Szentpétervárról New Yorkba vándorolt zsidó családból származott), Puccininál, az olasz– francia impresszionisták és veristák műveiben. Az érzelmes, realista törekvést mutatja Gershwin korábbi operakísérlete, alig huszonöt perces egyfelvonásosa, a Blue Monday is.
A Porgy és Bess minden hatás és minta ellenére ízig-vérig újvilági lett: Gershwin gondos figyelemmel, európai ízléssel és hozzáállással, vezérmotívumok alkalmazásával afrikai, afroamerikai és indián dalokból, ritmusokból, zenékből keverte ki karakteres sajátját. Módszere hasonló ahhoz, ahogyan Janáček vagy Bartók használt fel folklórelemeket; nem egy az egyben átvéve őket, hanem esszenciájukat-szellemiségüket közvetítve. Gershwin „életképfüzérében” a feketék beszédmódját is igyekezett a kifejezés szolgálatába állítani.
Az önfeláldozó, rokkant koldus és a könnyű életre vágyó, züllésbe menekülő, kiszolgáltatott lány megrázó, fordulatokban gazdag „meghangszerelt drámájában” songok, „Jézus doktorhoz” könyörgő spirituálék, gospelek, recitativók, duettek, hangulatfestő közjátékok, táncok követik egymást – a jazz változékonyságával és szabadságával.
Gershwint a musical és a világzene előfutárának is tekinthetjük; de csak abban az értelemben, hogy egy könnyűnek tűnő, ugyanakkor meglehetősen sűrű, ihletadó koncentrátumot alkotott, amelyből zenészgenerációk sora merített; tehetségük és kedvük szerint hígítva, alakítva, felhasználva.
A klasszikus mérce az Újvilágban örökre a Porgy és Bess marad.
