A kereszténység – anélkül, hogy általánosítani szeretnék – Európában, így nálunk is egyre inkább elveszíti tartalmát. Mintha hit nélküli keresztény tudattal, kiüresedett rekvizitumok között élnénk. Nincs ebben a megállapításban semmi új, a racionalizmus térhódítása óta (ami napjainkban egyre inkább irracionális szentimentalizmusba csap át, önmaga képtelenségét bizonyítva ezzel) ismerjük ezt a folyamatot.
Egyik barátom mesélte – családja talán három nemzedékkel korábbi történetéből –, hogy az apa „tisztességes katolikus embernek tartotta magát, nem volt azonban templomba járó ember. A húsvéti liturgiát is otthon, az ebédlőasztal mellett kísérte végig, s amikor a körmenet elhaladt a ház előtt, vette a villáját, s »Feltámadt!« kiáltással beledöfte az evőeszközt az előtte remegő, omlós sonkába.” Más kor, más szokások: a szentmise mint kalapbemutató. Ki van ott, ki hiányzik. Közben halkan sustorogva meg lehet beszélni: „na, nézd csak…!” – és hasonlók.
Máskor, mint egy színházban, kényelmesen elhelyezkedünk, az a fontos, hogy senki ne zavarjon „előadás közben”.
A szentmise olykor (vagy egyre inkább?) kulturális szokássá válik? Mint ahogyan más vallásos cselekmények is. (Hangsúlyozom, nem szeretnék az általánosítás hibájába esni.) Egy teológusprofesszorral beszélgettem néhány esztendővel ezelőtt, s ő említette a következőt. Ha az oltárnál nincs jelen Jézus Krisztus, akkor hókuszpókusz, amit a pap csinál. Széttárja a karját, összekulcsolja a kezét, letérdel, feláll… Üres mozdulatok.
De ha ott van! – folytatta. – És ott van! Az értelmi és hitbeli megismerés kikerülhetetlenül ezt bizonyítja. Egy orvosprofesszor (neurológus) így nyilatkozott erről: ha a tudata birtokában lévő ember életében legalább öt percet hajlandó ezzel a kérdéssel foglalkozni, be kell látnia Isten létét.
Ha tehát a szentmisében ott van Krisztus – és ott van! –, attól kezdve a liturgia nem válhat kulturális szokássá vagy „időűzővé”. Nemrégiben a szegedi dómban az áldozatot bemutató pap a kenyérruhában jelen lévő Krisztusról beszélt. Ott van, jelen van, a mi anyagvoltunknak megfelelő formában is. Mert az értelem és a hit megismerő képessége mellett anyagi módon is el akarjuk érni Őt.
A szentmisén (mondanám inkább: szentmisében) való részvétel ezért a leglényegesebb emberi cselekedet. Alapvető egzisztenciális választás és tett.
A személyiség teljes odafordulását kívánja. Nem lehet többet tenni annál, mint „benne lenni” a liturgiában. Benne lenni az ott megjelenő életben, az élet lényegi sűrűsödésében és megnyilvánulásában – minden más ebből és ezáltal érthető.
Nincs helye a feltételes módnak. Ami van: én nézem Őt, Ő néz engem. Ugye ismerős a francia parasztember válasza, amikor a pap megkérdezte tőle, mit csinál az üres templomban.
A szentmise: létezésdöbbenet, a fel- és megszabadulás legcsodálatosabb – és legközvetlenebb, legtermészetesebb – mozzanata. Lihegve, kaparva, kapaszkodva, mindenestül oda kell tülekedni! Nem mi gyakorolunk gesztust azzal, ha hajlandók vagyunk (legalább hetente egyszer) elmenni a templomba. A „racionális” ember sokszor úgy gondolja: nagylelkű Jézus Krisztussal szemben, lám, még arra is képes, hogy akár egy órát szánjon neki hetente!
Így csak meghalni lehet – élethossziglan.
A szentmisében való részvétel létezésünk legintenzívebb, legizgalmasabb cselekedete. Igen, legizgalmasabb, mert ilyenkor az általános életből az élet középpontjába kerülünk – amiből aztán az általános élet táplálkozik.
A szentmise mindennél világosabb, tisztább szembesülés. Nem lehet elfordított tekintet, unott üldögélés, elkalandozó gondolat: „jó, jó, letudjuk ezt, aztán…” – és azt hiszi az elme, akkor kezdődik az élet gazdagsága. Nem, az élet gazdagsága, ami aztán kiárad, akkor és ott van! Téved, élet-tévedő az, aki úgy gondolja: Uram, majd megbeszéljük a sok „elsummantást”, alkut kötünk, majd csak megegyezünk… Élet-tévedő, halál-ember az ilyen.
Azt mondják, elkereszténytelenedik Európa, így Magyarország is. Amíg egyetlen áldozópap létezik ezen a földrészen, képtelenség erről beszélni. Amíg adott az élet lényegi megnyilvánulása – és adott –, a többi csak félrebeszélés, kibúvó keresése, gyöngeségünk magyarázása. Európa (és semmi más) nem a kereszténynek nevezett pártoktól, nem is az intézményektől, sem a kulturális rekvizitumok miatt keresztény – hanem az ember szentmisébe való „belevetettségétől” függ. És megszelídül tőle, örül az élet.
