Kisgyerekkorom óta világos volt előttem, hogy az uralkodó ideológia, amelyet az iskolában és a médiában közvetítettek felém, hazugság. A világ nem lehet véletlenül, az ember élete sokkal értékesebb annál, hogy a halállal véget érjen. Sokat olvasó és elmélkedő kamaszként barátaimmal együtt hatalmas beszélgetésekben kutattam az élet értelmét, a titkot és a feladatot, ami miatt a világon vagyunk. Az egyetemen is azért választottam a magyar–történelem szakot, mert közelebb akartam kerülni a megoldáshoz. Tudtam, hogy Istennek lennie kell, de azt is, hogy ezt az Istent én nem ismerem. Egyre inkább csak az a kérdés foglalkoztatott, hogy miként lehetne találkozni vele. Foglalkoztam a távol-keleti vallásokkal, de nem találtam vonzónak azokat a bölcseleti utakat, amelyek nagyon elvont vagy személytelen istenképekhez vezettek. Én ösztönösen egy elementáris találkozásra vágytam valakivel, aki nagyon is személyes. Olyan találkozásra, amely átalakít, és örökre megváltoztatja az életemet. Noha senki sem beszélt nekem teológiai értelemben a bűnről, mégis határozottan éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Noha hősi eszményeim voltak, mások segítőjeként és megmentőjeként szerettem volna feltűnni, a gyakorlat megmutatta, hogy kicsinyes és önző vagyok, még azokkal szemben is, akiket – állítólag – a legjobban szeretek. Istenről ábrándoztam ugyan, de életstílusom nem sokban különbözött az átlagos egyetemista fiatalokétól. Azt is éreztem, hogy ha nem változom meg, ha nem történik valami, és ebben az állapotomban halok majd meg, akkor méltó leszek az ítéletre. Hogy miféle ítéletre, arról nagyon homályos fogalmaim voltak, de a bűneim miatti szorongás nagyon is konkrét volt. Ezt az életérzést József Attila fogalmazta meg legjobban a Kiáltozás című versében.
Az istenkeresés negyedéves egyetemista koromra fő foglalatosságommá vált. Ebben hű társam volt Laci a művészettörténet szakról, aki hasonló kérdések miatt gyötrődött. Kettőnk közül ő volt rosszabb állapotban. Olyan volt, mint Dosztojevszkij hősei, akiket az élet esetleges értelmetlenségének kínzó gondolata az öngyilkosság szélére sodor. Kocsmai beszélgetéseink és a különböző – most már zömmel keresztény – vallási közösségeknél tett látogatásaink egyelőre nem vittek minket közelebb a megoldáshoz.
Egy hétfő reggelen aztán a bölcsészkar büféje felé támolyogtam az ébresztő kávéért, amikor a pultnál megpillantottam a barátomat. Magányosan állt ott, de több méterről látszott már, hogy valami történt vele. Máskor fénytelen szeme, szürke arca most szinte látható fénnyel sugárzott. Az általában görnyedt hátú alak, aki láthatatlan tonnákat hurcolt a vállán, egy arasszal magasabb volt, úgy állt ott, mint egy dalia. A változás annyira látványos volt, hogy köszönés helyett ezt mondtam neki:
– Laci, én nem tudom, mi történt veled, de annak velem is meg kell történnie!
Rám nézett a ragyogó szemével, és csak ennyit válaszolt:
– Találkoztam Istennel.
A válasz megdöbbentett, bár valami ilyesmire számítottam. Szinte szemrehányóan folytattam:
– Épphogy egy hétvégére magadra hagylak, miután mindenfelé kerestük Istent, és sehol nem találtuk… Erre te hétfőn reggel bejelented, hogy találkoztál vele. Hogy lehet ez?
– Zoli, kerestük Istent, de nem úgy, ahogyan ő akarja, hogy találkozzunk vele. Isten elküldte ebbe a világba a Fiát, Jézust. Aki benne hisz, az megismeri az Atyát – mondta kétnapos keresztény barátom.
Szavai bombaként robbantak bennem. Azonnal teljesen bizonyos voltam benne, hogy amit Laci mond, az az igazság.
(Folytatjuk.)
