A Figaro házassága például 2006-ban a bécsi Staatsoper vendégjátékában szólalt meg az új házban. A Budapesti Fesztiválzenekar – teljes értékű színházi élményt is nyújtó – hangversenytermi Figaro-produkciója azonban minden szempontból felülmúlta a bécsiek emlékezetes, de valójában átlagos színvonalú pesti haknizását. Fischer Iván a „játéktérben” ülve-állva dirigálja a díszletelemekkel és emelvényekkel osztott pódiumon helyet foglaló zenekart. Valamennyi nyilvánvaló és rejtett szépségét feltárják Mozart-Beaumarchais-da Ponte bohókás, mégis óceánmély vígoperájának. Minden örök mű csak így működik, csak így hat. Jelentése és jelentősége akkor bontakozhat ki maradéktalanul, ha előadói a tökéletességre törekednek. Micsoda felelősség ez! Sokak lelkében dönteni egy alkotás „sorsáról” a továbbadás minősége által. A nemzetközi, többnyire fiatal tehetségekből álló énekesgárda pedig mindent megtesz az eszményiért: az olasz Marco Vinco dinamikus és kedves Figaro, az osztrák Markus Werba nagyon emberi Almaviva, a kanadai Dominique Labelle megejtően finom hangú grófné, a német Katharina Kammerloher üdítően tétova kamasz Cherubinóként, Váradi Zita pedig, mint Susanna, méltó (komédiázó) társa hírneves partnereinek. No és a „mellékszereplők”! Hiszen hab a tortán a veterán brit basszus sztár, Robert Lloyd (egykor ünnepelt Borisz Godunov és Fülöp király) késői magyarországi debütálása Bartolóként, aki földijével, a Marcellinát éneklő Marie McLaughlinnal olyan remek párost alkot, ami szinte már a luxus kategóriájába tartozik – különösen a hazai „operaszínpadokon”.
A XX. század egyik legnagyobb protestáns teológusa, Karl Barth Mozart-rajongó volt. Gyakran idézgetik a zeneszerzőről szóló munkájának személyes hangvételű, kissé közhelyessé vált elragadtatott kijelentését: „Egészen bizonyos vagyok abban, hogy az angyalok maguk között Mozartot játszanak, s abban is biztos vagyok, hogy ilyenkor a szerető Isten szívesen belehallgat muzsikálásukba.” Szerintem nincs igaza; az ő zenéjére odafent már „nincs szükség”. Inkább a fordítottjáról győződhetünk meg – a Figaro kapcsán is. Mozart volt az, aki a Menny öröméből, az Élet szépségéből lecsempészett valamit ide. Elhozta, mint Prométheusz a tüzet… Komoly-játékos lángjait vigasztalásul, bátorításnak.
