Az istenhegyi Szent László-plébánia kertjében sétálgatunk Kocsis Istvánnal, a helyi plébánossal. Körülöttünk gyerekek szaladgálnak. Nemrég érkeztek meg a tiszavasvári hittantáborból. „Soha nem fáradnak el” – jegyzi meg mosolyogva az atya. Az egyik sarokban, sátor alatt férfiak beszélgetnek, asszonyok szorgoskodnak. Teríték kerül az asztalokra, a bográcsban hamarosan megfő a babgulyás, a süteményestálcák is feltárják titkukat az éhes és kíváncsi szemek előtt.
Nem lehet betelni a teremtett világ szépségével, a szorgos munka gondosságával, eredményeivel. A hely szelleme ihlet: évszázadokkal ezelőtt a kitartásukról híres sváb telepesek teremtettek errefelé virágzó szőlő- és gyümölcskultúrát. Leszármazottaik még ma is itt élnek.
„Buda visszavételekor, 1686-ban a német föld szülöttei is harcoltak a török ellen. A mintegy négyezer svábnak a környéken jelöltek ki táborhelyet – mondja István atya. – Az ostrom utáni időszakban megkezdődött a város nagyrészt erdő borította, hegyek felőli határának a birtokbavétele. A városból és a környékbeli falvakból felhúzódott telepesekkel együtt a már itt élő svábok kiterjesztették a hegyre a római korban is híres szőlő- és borkultúrát, aminek a filoxéra XIX. század végi pusztítása vetett véget. Előbb azonban az egészséges természeti környezet miatt sok tehetősebb városi polgár, közéleti személyiségek, írók, művészek találtak itt alkalmas helyet a pihenésre, alkotásra. Jókai Mór, Erkel Ferenc háza és számos, abban a korban épült tetszetős villa vonzza ide még ma is a látogatókat.” „A gyors emelkedés, csinosulás, mely néhány év óta észrevehető, mutatja, mennyire elterjedt eszmévé lesz a hegyek közti lakás – írja a korabeli krónikás, majd így folytatja: a Karcag testvérek angol kertjét és díszes úri lakait elhagyva, egy sík dombra érünk, ott épül jelenleg az Isten háza, melyre e napokban teszik fel a tornyot.” A környékbeli sváb nyaralókra emlékeztető, díszes, részben faszerkezetű kápolnát 1860. október 7- én szentelte fel Scitovszky János esztergomi érsek.
Annak idején Svábfalunak is nevezték a szétszórtan elhelyezkedő, javarészt présházakból s lakóépületekből álló települést. Ezt a falusi jelleget ma is őrzi a plébániai közösség. Eléggé elszigetelten élnek itt a családok, de mindenki mindenkit ismer, akár egy faluban. „A zártság jellemző, kevésbé nyitottak, nem érzik szükségét, hogy a mindennapi életben is kapcsolatuk legyen a pappal. Eljárnak a templomba, a plébániai programokra, de talán az életmódjuk, az elfoglaltságaik miatt a családlátogatásra csak kevesen fogadóképesek. Vízkereszt táján mindig ugyanannál a nyolc-tíz családnál tartok lakásszentelést” – teszi hozzá a plébános.
A Szent László-napi búcsú zárja le a tanévet, utána kiürül a plébánia. Legközelebb majd szeptember második szombatján, a Veni Sanctén találkozik az egyházközség, amikor egész napos, programokkal tarkított családi összejövetel keretében az Anna-réten gyűlnek egybe. A Normafától indulnak a kápolnához, ahol a városért, a családokért mondanak imát.
„Arra törekszünk, hogy a plébánia a fehér asztal közösségében csak azután jöjjön össze, miután részt vett az oltárasztal közösségében. Körültekintően szervezzük a liturgiát, amiben segítséget nyújt az a csaknem húsz ministráns, akikre nagyon büszke vagyok” – folytatja István atya.
A plébánia – II. János Pál pápa szavaival élve – a közösségek közössége. A Svábhegyen az óvodásoktól a nyugdíjasokig mindenkinek igyekeznek közösséget biztosítani. Van itt hittan kisgyermekek, egyetemisták és ifjú házasok részére, van felnőttkatekézis és szülői fórum. E munkában sokat segít István atyának Kakuk Andrea hitoktató, akit ragaszkodásuk, szeretetük kifejezéseként a gyerekek és felnőttek is csak „Kakukmaminak”, „Hittannéninek” becéznek. El is kél mellettük a segítség, hiszen száznyolcvanan vannak. Az iskolákkal kitűnő a plébánia kapcsolata, a következő tanévre az elsősök és ötödikesek közül nyolcvanöten iratkoztak be katolikus hittanra, ami az atya megítélése szerint igen jó eredménynek számít.
Országos tapasztalat, hogy azok a tanulók, akik egyházi iskolában folytatják tanulmányaikat, elszakadnak addigi közösségüktől. Az új helyen járnak hittanra, ott járulnak szentségekhez. Erre nagyobb figyelmet kellene fordítani, mert a plébániai közösség biztosít gyökereket a fiataloknak. Ezért pártolom a cserkészetet, mert általa ide kötődnek a gyerekek – hangsúlyozza a plébános. – A legfontosabbnak azonban azt tartom, hogy a gyerekekkel a család keretein belül, az egész családdal mint közösséggel foglalkozzunk. Nagy gondot fordítok a csoportos jegyesoktatásra, a hatszemközti beszélgetésekre. Szent Család vasárnapján minden évben megáldjuk az ifjú és jubiláns házasokat. Érezzék, hogy közénk tartoznak. Kihasználunk minden alkalmat az együttlétre. A táborba indulás előtt például ötvenheten gyűltünk össze a két-három gyerekes családok csoportjának tagjaival, s megbeszéltük a teendőket. Bennük van a jövő reménysége. Az a tapasztalatom, hogy manapság igen nagy szükségük van az embereknek a papra mint lelkipásztorra. Épp ezért rengeteg időt szánok a lelki beszélgetésekre. Tizennyolc évig honvédségi lelkipásztor voltam, s ott megtanultam, milyen sokat jelent a személyes kapcsolat. Szerencsére megkaptam a Jóistentől a lelkipásztori karizmát. Összekapcsolom a gyónást a lelkivezetéssel. A felnőttek gyakran együtt jönnek, s így az esetleg felmerülő problémákat mindkét oldalról látva könnyebben tudok segíteni.”
Az utolsó szavakat hallották a felénk tartó gyerekek is. Arra kérték István atyát, hogy most már rajtuk segítsen, mondja el az asztali imát, mert ők bizony nagyon megéheztek…
A finom babgulyás, a házi sütemények után következett a tombola, amelynek bevételét a vak gyermekek közeli katolikus otthonának támogatására ajánlották fel.
Az Esztergom–budapesti főegyházmegye második legkisebb, de legmagasabban fekvő plébániai közössége a fiatalokban reménykedve és az idősebb hívek tapasztalataira támaszkodva ápolja, fejleszti több mint százötven éves hagyományait, hogy továbbra is lelki eredményekben gazdagodva éljenek.
Fotó: Cser István
