Az evangélium arra tanít minket, hogy a véges földi élet nem a végcél, nem a végső állapot az ember számára. Ez a földi élet: út. Olyan út, amelynek során az ember lassan kezébe veheti önmagát, képessé válhat szabadon cselekedni, dönteni, megtanulhat szeretni. A földi élet arra való, hogy megtanuljuk odaadni az életünket. Eleinte darabokban, a munkánkban, a szeretteinknek. Halálunkkor pedig azután már egész önmagunkat tesszük le a Teremtő kezébe. Így léphet be az ember az örök szeretetbe, Istenbe, az ő boldog örök életébe. Jézus arra tanít, hogy az élet legfőbb célja nem a szenvedés elkerülése, hanem az, hogy szeressünk. Ez a világ szeretetből lett, a Nap, a Hold, a csillagok, a nyíló virágok Isten végtelen szeretetéről énekelnek, a mi életünk is ebből a szeretetből sarjadt. Akkor szép egy ember élete, ha megérti azt a titkot, amelyből lett, ha engedi magán átáradni ezt a végtelen jóságot.
Jézus arra tanít, hogy ne féljünk, ha önmagunkból darabokat kell is odaadnunk, ha mások terheit kell hordoznunk. Amikor odaadjuk és elveszítjük, akkor találjuk meg igazán önmagunkat és a boldogságot.
Ha egy szülő odaadja a gyermekeiért egészsége egy részét, idejét, fáradságát, szeretetét, milyen óriási jutalomban részesül fejlődésük, örömük, szeretetük által! Ha egy házastárs túl tud emelkedni a sérelmein, képes lemondani kissé önző elképzeléseiről, milyen nagy ajándékban részesül a társával megélt harmóniában, eleven szeretetkapcsolatban! Ha tudunk adni a szegénynek, mennyire gazdagok leszünk az örömben!
A húsvét titka ez: a búzamag, ha elhal, százszoros termést hoz (vö. Jn 12,24). A keresztet beragyogja a feltámadás fénye. A magyarországi kármelita nővérek újraindulásához több nővér életáldozata is hozzájárult. Elisabeth nővér, Kinga nővér és mások odaadott élete magvetés volt, amely gyönyörű termést hozott. A mai evangélium ezt kérdezi tőlünk: tudom-e elveszíteni önmagamat, hogy megnyerjem Krisztust, és hozzá tartozzam? (Fil 3,8)
