Jézus és a bűnös nő találkozásakor felborul ez a szokásrend. Az asszonyt magával ragadja a pillanat, s olyan közel lép egy idegen férfihoz, ahogyan az tisztes nő számára megengedhetetlen lett volna. Jézus pedig elfogadja ezt a közeledést, amely egyébként a férfiszolgák (vagy a vendégszeretet kifejezéseképpen a házigazda) feladata lett volna. A nő, aki már amúgy is „rossz hírű”, a lábmosás pillanatában tovább rontja megítélését azok körében, akik között él, akik egy nap, egy hét múlva felemlegethetik „rossz hírű” élete mellett megbotránkozást keltő lábmosását is. De őt mindez nem érdekli. Sebesült, és gyógyulást keres.
Megérzi Jézusban azt az egészen rendkívüli, „másmilyen” szeretetet, amellyel életében eddig talán még soha nem találkozott. Még inkább megalázódik? Újabb szóbeszéd tárgyává lesz? A megvetés erőteljesebben fordul majd felé? Mindez nem érdekli, mert ő ebben a pillanatban „megragadott” ember.
A Mester tisztában van a gesztus, a pillanat kivételességével, azzal, hogy az asszony teljes életét adja oda neki, mégpedig olyan feltétlen bizalommal, amit csakis a szeretet válthat ki. Nem számít a jólneveltség, a konvenció, de még a vallásos megalapozottságú társas etikett sem. Isten van jelen a történésben, a kegyelem ideje ez a pár perc. Krisztus gyöngéden fogadja a gyöngédséget, a bizalomra a legerőteljesebb választ adja: „Bűneid bocsánatot nyertek.” Szent Pál ugyanerről a tapasztalatról ír: „futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magával ragadott engem”, majd: „elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van” (Fil 3,12 és 13). Az irgalom titka ez, amely felemeli az embert. A bocsánaté, amely helyreállítja méltóságát. A szereteté, amely valóban megvált – mindentől, mindörökre, feltétel nélkül, gyöngéden és szeretettel.
