– A vallás egy-egy nép kultúrájának része. Államot és egyházat – vallást – ilyen értelemben tehát nem szabad teljesen szétválasztani?
– Először meg kell határozni, mi a kapcsolat az egyház, a hit, a vallás, az állam és a társadalom között. Sokszor összekeverik e fogalmakat. Az államnak megvan a maga önálló létezési formája, szabályrendszere és törvénye. Láthatjuk, hogy az állam – mint az egyház is – válaszokat ad a társadalomnak. Az ilyenkor felmerülő kérdések, vélemények és válaszok nem csupán az államot, de az egyházat is érintik. Az egyháznak erős jelenléte van a társadalomban. Az állam nem tudja figyelmen kívül hagyni az egyházat, ahogy a társadalom véleményét sem. S az összes felmerülő kérdést sem tudja megoldani, figyelembe kell vennie az egyes emberek és intézmények szabadságát, ugyanakkor azokat az értékeket is, amelyeket az egyház és más intézmények képviselnek. Az államnak megvan a maga gazdasági, politikai szabályozórendszere, amelyet nem lehet a sokszínű társadalom, a vallási szabadság ellenében működtetni. Ez persze a keresztény gyökerű társadalmakra igaz, ahol a keresztények világos különbséget tesznek a császár és az Isten között. Alapvetően különbözik ettől az iszlám világ, ahol maga a Korán az alkotmány, a polgári és büntető törvénykönyv. A saria – a mindenek feletti tanács, vagyis a vallás irányítja az államot. A keresztény többségű országokban az állam feladata a társadalmi különbözőségekből adódó igények figyelembevétele és teljesítése, a társadalom védelme. Meg kell őriznie az emberi életet, a szabadságot, a halál méltóságát.
– Szerte a világban sokan vallják magukat vallásosnak, az egyház tanítását mégis kevéssé fogadják el, szabályait nem tartják be. Velük is lehet párbeszédet folytatni?
– A Népek udvarának már sok európai helyszíne volt. Találkoztunk mélyen hívő emberekkel, és olyanokkal is, akik nem hívők, de megvannak a maguk eszményei és elvei. Az igazi probléma, amelyre Ön is utal, hogy a vallásos és nem vallásos emberek közt van egy nagyon széles „szürke zóna”, amelynek jellemzője a felszínesség, a közömbösség. Ők azok, akiknek a vallásról csupán hozzávetőleges képük van. Így van ez a nem hívőkkel is. Ők az istentagadásnak egy felszínes formáját képviselik, el sem gondolkodnak arról, hogy létezik- e Isten vagy sem. Az igazi kihívás az, hogy e szürke zónához közeledjünk. Azok megszólítása, akiknek már nincsenek eszményeik, csak azt keresik, ami hasznos. Vagy az olyan hívőhöz szólni, aki csak bizonyos dolgokban hisz, de az erkölcsi normákat megkérdőjelezi. Ez a Népek udvarának az igazi tere.
– Segíthet a Népek udvara megváltoztatni az emberekben a közönyt, a jóról és rosszról való elképzelést?
– Minden találkozó előtt meghatározzuk a beszélgetések témáit. Ezek közül a legfontosabb a jó és a rossz, tehát az erkölcs kérdése. Megválaszolásának legalább három szinten kell zajlania. Az első a fiatalok oktatása. Az iskolákban vissza kell térni az értékek megtanításához. Most tértem vissza Mexikóból, ahol a püspökök az állammal kezdtek párbeszédet folytatni, azzal az állammal, amely nagyon távol tartja magát a vallástól. Ők is látják, hogy a fiatalokkal, az oktatással kell kezdeni az erkölcsi megújulást. Ez éppoly fontos az állam, mint az egyház számára. Komoly gondot jelent Mexikóban, de Olaszországban is, hogy a fiatalokat is behálózta már a szervezett bűnözés. Épp ezért határoztuk el a közelmúltban, hogy gyermekeknek is létrehozunk Népek udvarát. Hívők és nem hívők gyermekei számára szeretnénk programot hirdetni az alapvető kérdésekkel kapcsolatban. A második szint, hogy az egyházban meg kell erősíteni a hittan és az erkölcstan oktatását. Nemcsak a végső igazságokra kell tanítani az embereket, hanem a kötelességekre is, amelyek a végső igazságok fényében megvalósítandók: gyakorlatilag az Isten és a felebarát szeretetére. A harmadik szint pedig, hogy a társadalmi normákban megjelenjenek az értékek. Elég csupán a bioetikára gondolnunk. Lehet, hogy hívők és nem hívők nem értenek egyet ezen a téren, de fontos, hogy beszéljenek róla. Ilyen az abortusz, az eutanázia, a polgári jogok, a szabad vallásgyakorlás, a szociális ellátás és juttatások témája is. Ezek az egész társadalmat foglalkoztató kérdések.
– Mindezek ellenére sokszor mondják nekünk, hívőknek, hogy a hitünk magánügy, ne beszéljünk róla nyilvánosan…
– Európa az utóbbi időben a felejtés állapotába került: nem emlékszik a gyökereire, a szekularizáció kísértésébe esett, amely a kulturális tradíciókkal sem foglalkozik. Ha elfelejtem az elmúlt két évezred keresztény történetét, elveszítem az identitásomat. Ha nem ismerem a Bibliát, a művek hetven százalékát nem értem meg egy képtárban. Ha nem ismerem a tízparancsolatot, nem értem meg Kant etikáját és a keresztényellenes Nietzschét sem. Magam sem tudok megfelelő filozófiát építeni, ha nem ismerem az elődeimet. Nem is beszélve az irodalomról. Dosztojevszkij sem létezne a kereszténység nélkül. Az egyháznak tisztában kell lennie azzal, mennyire fontos a kulturális hagyományvilága. A mai társadalomnak tehát nem csupán a hit, hanem a kultúra miatt is vissza kellene térnie gyökereihez. Különösen fontos ez az „inter-kulturális” Európában. Nagyon sokan érkeznek hozzánk az iszlám országokból. Erős identitástudattal jönnek, amely sokszor harcos és agresszív, de megvan a maga arca. Nekünk, európaiaknak nincs már arcunk. Dialógust folytatni pedig csak két fél tud. Ezért is fontos megtalálni múltunk keresztény kultúráját.
– A fiatalokat miként próbálja megszólítani a programsorozat?
– Épp e kérdés megvitatása volt a Kultúra Pápai Tanácsa idén februárban tartott plenáris ülésének témája. Ezen a tanács egyik tagjaként Erdő Péter bíboros is részt vett. A fiatalok kultúrájáról, látóköréről, világlátásáról beszéltek az előadók. Mindez számunkra, idősebbek számára ismeretlen világ. Már a nyelvezetük is. Oly módon kommunikálnak egymással, amely teljesen új ahhoz képest, mint amit mi használtunk. Ők – ahogyan ezt mondani szokták – már a digitális nemzedék tagjai, digitális bennszülöttek. Spontán módon használják az internetet, a virtuális kommunikációt, mindazokkal a veszélyekkel együtt, amelyeket az magában hordoz. Egy fiatal, aki naponta legalább négy órát tölt a számítógép előtt, más módon beszél, társalog, mint mi. Ő a gépen keresztül „csetel”. Néhány szóval cserél információt. A Twitter ennek egyik tipikus megnyilvánulása. Ha a fiatalok így kommunikálnak egymással, hát nekünk alkalmazkodnunk kell hozzá. Én magam is két Twitter-üzenetet küldök naponta. Persze törekednünk kell a hagyományos párbeszédre a maga összetett, gazdag és részletes világával. Szembesülnünk kell azonban azzal, hogy sok fiatal egy-egy homíliát, tudományos előadást sem tud követni, már a hossza miatt sem. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a fiatalok nagyon szeretik a zenét. Hozzájuk fülhallgatón keresztül jut el az új nyelvezetük. Ezért zenélt például az előbb említett plenáris ülés megnyitóján egy rockegyüttes. Megértettük, hogy a fiatalokkal így lehet beszélgetni. A zene révén építenek új, sokszor szép kapcsolatokat. Nemrég sajtótájékoztatót rendeztünk a Velencei Biennálé szentszéki pavilonjának programjáról. A fiatalok művészetét mutattuk itt be, amelyet mi, idősebbek sokszor nem értünk. Arra törekszünk, hogy az ő nyelvezetükkel adjuk át nekik a hitről való tudásunkat. A mostani kiállítás a Teremtés könyvének első tizenegy fejezetét mutatja be a fotó, a videó és új művészi formák felhasználásával.
– Idén Ön kapta a Stephanus-díjat. Mit jelent ez Önnek?
– Több szempontból is nagy jelentősége van számomra. Egyrészt azért, mert olyan országtól kapom, amelynek kultúrája nagy múltú. Külön érdekessége e világnak, hogy más, mint a neolatin. Ezzel tehát egy olyan kultúrába lépek be, amely sokak számára már nyelvi szempontból is megközelíthetetlennek tűnik. Örülök, hogy a lengyel, litván, cseh, szlovák, román, szlovén, horvát kiadások után most magyarul is megjelent egy könyvem a Szent István Könyvhétre.
Másrészt azért is fontos számomra ez a díj, mert előttem olyan személyek vehették át, mint Joseph Ratzinger, Angelo Scola, Joachim Gnilka vagy Franz König bíboros, aki a Népek udvarának munkájában ugyan nem vett részt, de a Kelettel, a nem hívőkkel való párbeszédben komoly szerepet vállalt.
Bár a díjátadásra nem tudtam elmenni, hamarosan szeretnék Magyarországra látogatni. Fiatalkoromban két alkalommal is jártam az önök hazájában. Annak idején felkerestem a debreceni Nagytemplomot is. Tudom, a várost kálvinista Rómának is hívják. Budapest építészete, a Balaton természeti szépsége, de az ország irodalma is nagy hatást gyakorolt rám.
Szeretném felkeresni Erdő Péter bíboros urat, de szeretnék ellátogatni a katolikus egyetemre is. Már folynak az egyeztetések egy Népek udvara esemény szervezéséről is. Elképzelhető, hogy Magyarországon a gazdaság-, a természettudományok és a hit kérdései kerüljenek szóba, hiszen kiváló egyetemeik vannak, s elismert és híres a tudományos akadémiájuk.
A Stephanus-díj azért is nagyon fontos számomra, mert a dikasztériumunkban a hivatalvezető, Kovács Gergely atya ezt a nagyon nehéz magyar nyelvet beszéli. A magyarság tehát a Kultúra Pápai Tanácsában személyesen is jelen van.
Fotó: Bókay László
