Erősen megragadt bennem, hogy Jézus mindannyiunkat ugyanerre a szolgálatra szólít fel.
Hozzám mint paphoz már korábban is sokszor fordultak segítséget kérők. Szerencsére derűs alaptermészetű, mosolygós ember vagyok, így már az első pillanattól oszlatni tudom a zavart és a szégyent, ami a szükséget szenvedőkre oly sokszor jellemző. Tolcsva parókusaként Vámosújfalu és Olaszliszka is hozzám tartozik. Olaszliszkán új templomot építettünk, amelynek 2012. június 24-én volt a szentelése. Míg korábban a templomépítés kötötte le az erőm nagyobb részét, ma már – parókusi teendőimen felül – legfőképpen a karitász ügyeivel foglalkozom. Az adománygyűjtésen és -osztáson felül jócskán ad feladatot az egyházon belüli szeretetszolgálat is. Házi segítségnyújtásban, idősek nappali ellátásában, azaz idősklubok fenntartásában, szociális étkeztetésben, családsegítésben, gyermekjóléti, falu- és tanyagondnoki szolgálat működtetésében vagyunk aktívak. Az utóbbi azt jelenti, hogy mikrobuszokkal segítünk a bevásárlásban, a közlekedésben. A városokban az önkormányzattal párhuzamosan dolgozunk, a falvakban csak mi vagyunk jelen.
– Hogyan indították el a nevelőszülő-képzést?
– Először az egyházközségekben hirdettük ki, hogy várjuk a jelentkezőket, aztán környezettanulmányt végeztünk, majd pszichológiai vizsgálaton estek át, akik e szép és nagy feladatra elszánták magukat. A tanfolyamon végül harmincan vettek részt.
– Tapasztalatai szerint mi indít valakit arra, hogy nevelőszülőnek jelentkezzen?
– Voltak olyanok, akik nagycsaládban nőttek fel, és talán azt a zsibongást szeretnék megtapasztalni maguk körül, amit gyermekkorukban. Beszéltem olyan jelentkezőkkel, akik maguk is befogadott gyermekek voltak annak idején. Akadnak, akiknek a rokonságában vannak nevelőszülők, mások számára pedig a hitbeli meggyőződésnek volt a legerősebb motiváló szerepe. Ők családjuk melegéből juttatni akarnak a kevésbé szerencséseknek is, és a legkomolyabban veszik Jézus szavait: „Aki befogad egy ilyen gyermeket a nevemben, engem fogad be.”
– Milyen szempontból tekinthető sajátosnak a görögkatolikus egyház által szervezett nevelőszülőképzés?
– Egyrészt van egy vallási blokkja, afféle katekézis. De felekezeti vagy rítusbeli megkötéseink nem voltak; református, valamint római katolikus testvéreinket is örömmel fogadtuk. Mindenkinek a vallási meggyőződését tiszteletben tartjuk. Mint kiderült, abban, ami a legfontosabb, úgyis egyetértünk: nehéz sorsú gyerekeknek akarunk stabil, szerető családi hátteret nyújtani, általában átmeneti időre. Fontos az is, hogy mi nemcsak egy képzést szervezünk, nem csupán ismereteket akarunk átadni. A képzéssel nem lezárul, hanem elindul valami. A tanfolyamon végzetteket várjuk a nevelőszülői hálózatunkba: számíthatnak ránk, és számítunk rájuk. Folyamatosan jelen akarunk lenni mindazok számára, akik segítségre szorulnak, és együtt akarunk működni mindenkivel, akik erőt-kedvet éreznek magukban mások gyámolítására. Borsod-Abaúj- Zemplén soha nem a gazdag, egymás elől elzárkózó emberek vidéke volt. Itt a kistelepüléseken a legtermészetesebb dolog, hogy bekopogunk egymáshoz, és segítséget kérünk, ha gond van. Az egymásrautaltság a mindennapok tapasztalata.
– Milyen tapasztalatok igazolták az utóbbi időben, hogy szükség van a segítségükre, és hogy érdemi segítséget tudnak nyújtani?
– Három eset is eszembe jut. Felhívott Petrasevits Dénes, az encsi parókus, hogy próbáljunk tenni valamit Balogh Edgárékért, akiknél leégett a ház tetőszerkezete. Elmentünk Baloghékhoz, hogy felmérjük a teendőket, és kiderült, hogy nevelőszülők, akik öt-hat saját gyermek után – akik közül több ma már felnőtt – újabb hármat-négyet vettek magukhoz. Milyen érdekes fordulatai vannak az életnek! A velük folytatott beszélgetéseimnek később fontos szerepe lett a nevelőszülő- képzés beindításában. Egyik neveltjük egy tizenegy gyermekes, taktaharkányi családból származik. Megtudtuk, hogy ott is szükség van ránk, ezért meglátogattuk őket. Megrázó ínséget tapasztaltunk; jó, hogy még idejében érkeztünk. Rakacán szintén fontos feladatunk akadt tavaly. Az iskolának nem volt elég pénze ahhoz, hogy ebédet főzzön a tanulóknak, pedig az oda járó gyerekeknek sokszor az a meleg étel jelenti az egész napi ellátásukat. Ma is megvan a levél, amelyet a kisiskolásoktól kaptunk. Egyszerre megható és megerősítő olvasni, annyira jól kifejezi, miért fontos, hogy vagyunk. „Köszönjük az ebédet!” – írták.
