Már nem él F. L. költő barátom, aki hangulatosan tudott írni erről a képről. De most, hogy fák alatt ballagok nyitónyárelőben, eszembe jut az egyik sora: „A holdas este fényhálót sző az akácok között.” Eltelt a vasárnap, elmentek a barátok, s csak ennyi maradt az együttlétből – alföldi falucskában: akácok gömbje, telt fürtök, nappali méhdöngés.
A szőlő most hajt – pipacs lobot vet az árok partján. A búzavirág még nem nyílik, nem jött el ideje virágok vetélkedésének: szőlő és búzavirágénak, ahogyan egy különös énekben eldalolja az ismeretlen szerző. Oltáron virrasztanak majd a Kenyér mellett és arany Kehely fényében. Vetélkedésük imádság, egyazon szolgálatban, amikor a Szépnek állnak őrt: zöldágak közt négy oltáron, a misztérium örömével, önlényegük teljességével, amelyben szemernyi sincs a hamisságból.
Virágok tömjénjéről költők (Baudelaire, Tóth Árpád) írnak. Akácok rendjében ezüst turibulumként – templomi füstölőként minden fürt árasztjafüstöli az „édes illatot”. E tájvilág most a kiengesztelődés táblája.
Azt olvastam, hogy a XII. század végén a misében az úrfelmutatáskor tömjéneztek. Ezzel hangsúlyozták az imádást. Ez a „tömjén-függöny” valamiként „elrejtette a szent színeket”: védelmezte „a rá eső tekintetektől”. Különös óvatosság, mert látásba testesülhet az, ami ellentmond az imádásnak…
Füstölnek az akácok, a gyöngéd fény megváltoztatja a táj kontúrjait, s a táj alázatosan, mint zsolozsmázó szerzetes, átadja magát esti hangoknak, illatoknak. Oltárra magasztosul tér és idő, holnap úrnapja lesz.
A hold teljes méccsel világít, a fényháló átszövi a csendet, források mellett a kakukkfû is illattól árad, a szemben jövő fiatalok harsányabb nevetésébe mintha beleénekelne valaki: egy kései madár. Fénylik a békesség.
Az elkészült lomb-oltároknál megállok. Szavakat keresek:
Áldott a magányod
világunk miséjén
mikor felénk hajolsz
hegyek térdepelnek
tenger kisimul
Így vagy közöttünk
láthatón – láthatatlanul
