– Mi változott ez alatt az idő alatt?
– A rendszerváltás előtt nem voltak olyan nagy jövedelmi különbségek, mint manapság. Akkor is voltak szegények, de visszatekintve úgy tűnik, hogy nem volt olyan sok a rászoruló. Az adakozó kedv is mintha egy kicsit alábbhagyott volna az évtizedek során. Ez alól csak a nagyobb események, a katasztrófák jelentenek kivételt. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor mindig könnyebb adományokat gyűjteni. Ez a harminc év alatt mit sem változott. Régebben ruhára is nagy igény volt, mostanában azonban inkább élelmiszert kérnek a rászorulók.
– Az 1989-es romániai forradalom idején az egész ország megmozdult az erdélyi magyarok megsegítésére. Ön is tevékenyen részt vett a gyűjtésben…
– Igen, kétszer is vittünk élelmiszert Erdélybe. A bizonytalan viszonyok miatt legtöbben még Nagylaknál letették az adományukat, de mi bevittük Gyulafehérvárra, a püspökségre. Máig őrzök egy kedves emléket ebből az időszakból. Kitettük ugyanis a kamionra a Fatimai Szűzanya képét. Amikor meglátták az emberek, sokan letérdeltek előtte.
– Ma az emberek általában a saját problémáikkal vannak elfoglalva. Könnyű őket rávenni arra, hogy segítsenek? Mivel lehet leginkább célt érni?
– Nem könnyű, hiszen nekünk kell megkeresnünk a cégeket. Amikor a vörösiszapkatasztrófa történt, harminc vállalkozást hívtunk fel. Végül sikerült a helyszínre szállítanunk huszonnégy tonna építőanyagot, és mészhidrátot, ami a fertőtlenítéshez volt nélkülözhetetlen. Akadt olyan cég is, amelyik két teherautónyi ásványvizet ajánlott fel. A kárpátaljai árvizek károsultjainak is vittünk segítséget.
Sajnos sok a visszaélés a szociális területen. Ezért is rendkívül fontos a hitelesség. Ha látják az eredményét a felajánlásnak, ha tudják, hova kerül az adomány, akkor szívesen segítenek. Sajnos a jómódú emberek közül sokan úgy gondolják, hogyha egy keveset adakoznak, azzal lerótták társadalmi kötelezettségüket. Ennek ellenére még mindig sok a jó szándékú, segítőkész ember.
Lehet, hogy különös, de a hozzánk forduló nélkülözők nem feltétlenül csak anyagi javakban szenvednek szükséget. Sokszor nem vágynak többre, csak egy kis emberi szóra. Nagy öröm, ha látjuk rajtuk, hogy békességgel az arcukon távoznak.
Az evangéliumi diakónia a szegények, betegek, nélkülözők szolgálatát jelenti. Mi, segítők köszönettel tartozunk a rászorulóknak, akik megtisztelnek bennünket a bizalmukkal, akik elfogadják a gyengeségeinket, és akiktől mi is sok biztatást kapunk. És persze elsősorban az Úristennek tartozunk hálával, aki meghívott bennünket erre a szolgálatra.
