Évek jöttek, évek mentek, s akik még együtt dolgoztunk vele, láthattuk virágait hivatásának: egyik fia Krisztus fölszentelt szolgájaként, a másik kettő a művészetek szép kertjében kezdte járni útjait.
Találkoztam vele, amikor pap fiától el kellett búcsúznia, aki odaátra kapott végleges áthelyezést. Könnyes szemmel mondta: „Látja, neki kellett elmennie előbb, nem nekem.” Átéreztem fájdalmát, s akkor is, amikor a férjét temette el, de a szemében azt a fényt láttam, amely reménységről adott hírt: egyszer mindannyian találkozunk. Hit – hitünk tárgya: „nem szétszedhető és variálható vak lánc” – mondta egyszer közös kollégánk a lapnál, Pilinszky János.
Az egység a keresztény ember megtartója, a krisztusi szó a kegyelem által, amit ez az évforduló is igazol. A Teremtő számít szolgálóira, szolgáira, végtelenül mély szeretettel vezeti lépéseiket. Nem velük szemben, hanem mellettük áll. A teremtmény így tudja meg, mi marad valódi, „mi állja ki a tűzpróbát”.
Fájdalmakkal együtt gyönyörű évfordulót mondhat magáénak Emike, az erős asszony. Lapunk fiatal munkatársai nevében is köszönetet mondok példájáért. Legyen áldásgazdagság a jutalma további éveiben; jelenben a múltat, az Úr megszabta jövőt sohasem „távollétek idegensége” fagyassza, hanem a kifürkészhetetlen szeretet csöndes lángja melegítse.
