Úgy vélem én is: a tettekben megnyilvánuló szeretet lehet a legbeszédesebb; a keresőket, de talán még a kételkedőket is felrázhatja, akik árgus szemmel figyelnek bennünket, keresztényeket, sokszor elfeledkezve arról, hogy a vallásukat gyakorlók is hús-vér emberek, s nem makulátlanok. Bűnöket követünk el, jóllehet botladozásainkat „visszaesőként” rendre odavisszük Isten elé, üdvös elégtételre és feloldozásra várva.
Olykor-olykor – igazunkat védve, önbizalmunkat erősítve – magyarázkodásra kényszerülünk: mi is „kiakadhatunk”, sebződhetünk, és nem fogadjuk el túl könnyen a szenvedést, pedig tudjuk, hogy humanizál, s a ránk mért fizikai, szellemi, lelki megpróbáltatásokkal Istennek terve van…
Életünk megannyi próbatétele nemcsak odahaza, a családi tűzhely mellett zajlik, hanem gyakran a nyilvánosság előtt, ha úgy tetszik, a kirakatban, a tekintetek kereszttüzében. Ezért kerülni kellene a botlást és a botránkoztatást, azt igazolva: a vallás nem csupán magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy.
A főpásztor a hit évére hangoló körlevelében utalt a közelmúltbéli püspöki szinódusra is, amely szerint az egyház azért van, hogy evangelizáljon. „Ez az irány nem új. Sőt, a gondolat már oly régi, hogy az I. századtól, 33 tavaszától kötelező volt. Az Atya ezért teremtett, a Fiú ezért jött közénk, a Szentlélek ezért hívott papnak. Aki erről nem tud, félő, hogy csak bégeti az evangéliumot” – vetette papírra véleményét, arra buzdítva: „Életünk váljék megpendített hangvillává, hangoljon a legfőbb Pásztorra!”
A szimbolikus hangvilla látókörömbe „villantotta” Maczkó Mária Magyar Örökség-díjas énekművészt, akinek életútja, fellépésein százakkal megosztott tanúságtétele valóban a legfőbb Pásztorra hangol. Mária azt tartja: a hit éve főmotívumának a hitelességnek kell lennie. „Ha mi, keresztények hitelesek vagyunk, akkor sugárzunk, amit a hitetlenek is rögtön észrevesznek. Érzik azt a felfokozott rezgésszámot, amivel élünk, dolgozunk, alkotunk, szeretünk és mozgunk a közéletben. Így akár egyfajta lelki rezonancia is kialakulhat közöttünk, ám csak szeretetből építhetünk lelkeket. A szeretet reményt kelt, bátorít, szívet erősít, örömöt szerez. Ezért is idézem gyakran Nagy Lászlót: Oda mögyünk, ahol kellünk, / ahol nekünk öröm lennünk. / Mert mibennünk zeng a Lélek, / minket illet ez az élet.”
Pendítsük hát bátran hitünk hangvilláját, s e lelki „ráhangolást” tegyük ott, ahova állított bennünket az Isten!
