A lapp és finn fenyőből épített, 1994-ben felszentelt, modern monostort az Ausztriából hazatelepült nővér, Váli Ancilla OSB álmodta e helyre. Minden vágya az volt, hogy szerzetesnők népesítsék majd be a kétezer-hatszáz négyzetméteres épületet, ám az elmúlt években nemigen akadtak alkalmas követői. A nővér betegsége folytán Pannonhalmára került, a bencés rend pedig jelképes összegért kilencvenkilenc évre bérbe adta a háromhektáros kerttel körülölelt monostort, amelyhez egy felújított diákszálló és egy családi ház is kapcsolódik.
A vendéglátásból érkező Krisztián atya nagy lehetőséget látott az egyházi ingatlanban, s eltökélten munkálkodni kezdett azon, hogy minél többen megismerjék és szívükbe zárják Kaposszentbenedeket. Település-szerte táblákon tűnik fel a monostor logója, hogy útba igazítsa az idegent, aki így nyomban megleli a Pax feliratú rendházat, amely osztálykirándulások kedvelt célpontja, és táborozásokhoz is kiváló helyszín. A Kaposvári egyházmegye képzési programjainak egy részét is itt rendezik, de lelkigyakorlatok egész sorának, szerzetesrendi vezetők és önkormányzati képviselők találkozóinak és összevont papi koronáknak is helyet adott már az impozáns méretű faház, amelyben még most is érezni a gyantaillatot. Kápolnájában több száz éves, fából faragott Krisztus-torzó az „oltárkép”, melynek láttán földbe gyökerezik az ember lába. Imára int, térdre rogyaszt a szúette korpusz, csöndre szólítanak az egyszerű cellák. Szívesen elvonulna ide az ember a világ zajától, hogy befelé és felfelé hallgatózzon, s megértse a Lélek szavát…
A csönd odakint is gyógyít, az ősi premontrei monostor valamikori helyén, a Barát-dombon, s Kaposdadán, a johanniták kereszttel megjelölt ősi földjén. Szakrális vidék ez, ezernyi felfedeznivalóval. A természetbarát plébános – aki maga nyírja a füvet az óriás területen – szívesen veszi nyakába a környéket. Gyakran indul túrákra, időnként éjszaka is, hogy töltekezzen, hiszen érzékelhető: különös sugárzása van a tájnak. Megtudom: olykor-olykor a ház lakóit is magával viszi.
Örömmel mutatja a felújítás alatt lévő vizesblokkokat, amelyek néhány nap múlva már üzemképesek lesznek, ám a legbüszkébb arra a több mint kétszáz négyzetméteres, boltíves borospincére, amelyben korondi cserépkályha áll. Jóval nagyobb volt e föld alatti szakasz, s bár a beomlások miatt egy részéről le kellett mondani, még így is egy jelentős méretű, száz fő ellátására alkalmas vendéglátóhelyet sikerült kialakítani. Amikor szent és profán kapcsolatáról kérdezem, így felel Krisztián atya: „Szent és profán csak úgy találkozhat, ha a profán szolgálja a szentet. A lelkigyakorlatos háznak meg kell élnie, emiatt óhatatlanul foglalkoznom kell szentnek nem nevezhető feladatokkal is. A ház ügyeinek intézése például nem szent dolog, mégis meg kell szerveznem a tennivalókat. A cél az, hogy az idelátogató közelebb kerüljön Istenhez, s ettől az ilyen jellegű tevékenység is Isten ügyévé emelkedik.”
Saját készítésű vörösbor kerül a poharakba. Gyertyafény teszi még fényesebbé a Szentbéki cuvée-t. A testes vörösbor nagyobb része nagyburgundiból, kékfrankosból készült, de egy másik palack is előkerül, amelyben kék oportó várja, hogy megízleljék. Az egyedi tervezésű, egyszerű címkén Krisztián atya az emberszerető Isten áldását kéri a bort fogyasztó ember életére, munkájára.
A Porta Pacis Lelkigyakorlatos Ház igazgatója a püspökség központi szolgálatosaként három munkatársával látja el „szentbéki” feladatait. Találkozásunkkor az idén százesztendős templom ünnepi programjairól beszélt, s arról, hogy a nagyböjtben a katolikus hívek megmutathatták a közönyöseknek, miként van jelen életükben, s milyen erőt ad számukra a hit. Virágvasárnap egy öt kilométeres keresztúton élték át Jézus Krisztus szenvedéstörténetét. Tizennégy helybéli család vállalta, hogy a Szentírást olvasva vállára veszi a templom missziós keresztjét, részt követelve a Megváltó fájdalmaiból. A stációknál Krisztián atya elmélkedett, jelenné formálva a kétezer éves történetet. A kaposszentbenedeki „Via Dolorosán” kivirágzott a kegyelem.
