Ezek a ma már egyházmegyeközinek tekinthető papi találkozók elsősorban nem spirituális jellegűek, inkább a továbbképzésen és a személyes találkozáson van a hangsúly. Immár olyan lelkipásztorok is jönnek, akik nem a korábbi váci egyházmegyéhez tartoznak.
Az idei esztendőben Szabó Ferenc jezsuita a meghívott előadójuk, aki Prohászka Ottokár-kutató, ám hosszú évtizedeken át élt Rómában, a rendszerváltozás előtt többször résztvevője, tanúja volt a Vatikán és a szocialista magyar állami vezetők találkozásának is. Éppen ezért a lakitelki találkozón nemcsak Prohászka Ottokárról, hanem a Szentszék évtizedekkel ezelőtti keleti politikájáról is beszél majd.
A Vatikán és Magyarország rendszerváltozás előtti politikája lesz a találkozó előadásának fő témája. Mely kérdéseket fogja érinteni?
– A Vatikán keleti politikájának egyik kulcskérdése az úgynevezett Mindszenty-ügy volt, erről szeretnék bővebben beszélni, s ennek kapcsán az Ostpolitik központi szereplőjéről, Agostino Casaroli bíborosról, aki vatikáni államtitkár lett II. János Pál pápasága idején. Személyes élményeim vannak mindezzel kapcsolatban, hiszen negyedszázadon át, a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztőjeként közvetlen közelről követhettem nyomon a Vatikán keleti politikáját. Igaz, ez tabutéma volt. Mindenről szabadon beszélhettünk, de ezt a kérdést csak akkor érinthettük, ha hivatalos felhatalmazást kaptunk rá.
Ön többször tolmácsolt állami delegációknak vatikáni tárgyalásaik során. Beszélhet ezekről?
– Ma már sok mindent elmondhatok. Először VI. Pál és Kádár János találkozóján tolmácsoltam, 1977. június 9-én. Utóbb II. János Pál pápának több alkalommal is fordítottam, amikor magas rangú állami vezetők érkeztek Rómába, ezen kívül többször látogatott a Vatikánba Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, ilyenkor is tolmácsoltam a pápának és Casaroli bíborosnak.
Emellett mi szabadon jutottunk hozzá az olasz és a külföldi sajtó értékeléseihez is, így nagyon jól tudtuk, hogy a Kádár-látogatás kapcsán sokan nagyon súlyos kritikákkal illették a pápát és Casaroli érseket, hogy egy gyilkossal szóba áll. Érdekes adalék ehhez személyes élményem. 1977-ben (az akkor még „csak”) monsignore Casarolival a pápa ajtaja előtt vártuk Kádárt. Casaroli odafordult hozzám, és töprengve így szólt: „Nem tudom, helyes-e, hogy fogadjuk Kádárt, de hát ő kérte. Majd a történelem fog ítélni, hogy jól tettük-e.”
Elég messze vagyunk már ezektől a történelmi eseményektől, hogy tisztán vagy tisztábban lássunk?
– Ez még nem történelmi távlat. Ugyanakkor egyre több dokumentum kerül elő. A vatikáni keleti politika központi szereplője volt Casaroli érsek, a későbbi bíboros államtitkár: halálának tizedik évfordulója alkalmából tavaly több konferenciát is rendeztek, s Giovanni Barberini történész könyvet adott ki a keleti politikáról, valamint a közelmúltban vaskos kötetben jelentetett meg dokumentumokat Casaroli hagyatékából. Ebben olvashatjuk a pápának írt jelentéseket a magyar helyzetről.
A valós képet tudta vázolni a keleti politikával megbízott Casaroli a pápának, helyesebben a pápáknak?
– Olvasva a jelentéseket, dokumentumokat – kezdetben XXIII. János pápának König bíboros volt a megbízottja, csak később nevezte ki Casarolit, hogy tárgyaljon az amerikai követségen Mindszenty bíborossal – a helyzetjelentések tárgyilagosak voltak. Az a benyomásom, hogy a későbbiekben nem tudott megfelelően tájékozódni sem Magyarországon, sem Csehszlovákiában, például a püspökjelöltekről. Emlékirataiban Casaroli elismeri, hogy e munkája során a Mindszenty-ügy okozta számára a legtöbb nehézséget. Sok esetben félrevezették a kommunisták. Eleinte meghallgatta az emigrációban élők, így például a Vatikánban dolgozó Mester István véleményét is. Ezt felismerve a kommunisták szándékosan félrevezető, hamis információkat juttattak el Mester Istvánhoz, ezzel kompromittálták – hiteltelenné vált a téves információk miatt. Mi, emigránsok is adtunk információkat a bíborosnak, melyekről egy dokumentumban azt írja, hogy nem tudta ellenőrizni igazságtartalmukat. Rejtély számomra, hogy ez esetben miért a kommunistáknak hitt… Azt sem értem, miért volt olyan rendkívül fontos, hogy minden püspöki szék be legyen töltve. Túl sok kompromisszumba került e kinevezések legtöbbje. Az egyháztörténelemben ismerünk olyan korszakokat, üldöztetéseket, amikor a papság, a világiak – Isten népe éltette az egyházat. Elgondolkodtató, hogy az 1964-es részleges megegyezés idején is koholt perekben csuktak le papokat, szerzeteseket például azért, mert a fiatalokkal foglalkoztak, ám ezt Casaroli alig tette szóvá, elfogadta a kommunisták válaszát, hogy ezek a személyek államellenes tevékenységet folytattak.
Azt mondja, a Vatikán keleti politikájának központi kérdése a Mindszenty-ügy volt, a lakitelki találkozón is kiemelten szeretne ezzel foglalkozni?
– A Mindszenty-ügy rendkívül bonyolult, és még nem teljesen tisztázott. Történelmi léptékkel mérve túl közel van hozzánk. Ezért is nehéz elfogulatlanul, a teljes igazságot feltárva foglalkozni például úgynevezett legitizmusával, a pápa iránti „engedetlenségével” és más olyan szempontok vizsgálásával, amelyek az egyházban betöltött szerepét igyekeznek érthetőbbé tenni. Az számomra világos, hogy nem egyéni ambíció, hanem az egyház szabadságának védelme vezérelte vértanúságig menő helytállását, amikor szembeszállt az egyházat üldöző, lelkipásztori munkáját elnyomó kommunista rendszerrel. Kétségtelen, hogy a tárgyalásokat folytató és a pápát informáló Agostino Casaroli volt az Ostpolitik mozgatója. Megbízatását a mindenkori pápától kapta, aki viszont csak rajta keresztül értesült a konkrét tárgyalásokról. Ez a politika számos kritikát váltott ki, különösen a kommunista országok egyes egyházi vezetői és üldözött papjai, hívei részéről. A vértanú bíboros, ezt világosan kell látni, nem kis nehézségeket okozott a Vatikánnak. A keleti politikát kompromisszumnak, a kommunista hatalom iránti engedékenységnek tartotta, amikor Bécsből feltárta a „létező szocializmusban” elnyomott egyház helyzetét. Mindszenty tudta, hogy a szocialista rendszer célja az egyház megbénítása, a vallás elnyomása, az ateizmus terjesztése volt. Casaroli, aki a kommunista világon kívülről érkezett, nemigen ismerhette meg a szocializmus igazi természetét, csakis így remélhette, hogy az alapvető változások lassú, apró módosításokkal elérhetők. A „kis lépéseket” szerencsére meggyorsította a gorbacsovi politika.
Mindszenty jól látta, hogy nemcsak a „türelem vértanúságára”, hanem valódi vértanúságra is szükség volt, amelyre példát adtak a kommunista hatalom által koholt vádakkal elítélt és börtönbe vetett főpapok, szerzetesek, világiak, akiknek hősies helytállása példa marad az eljövendő nemzedéknek is.
