Az óvodában kezdődtek a bajok a gyerekkel. Először csöndesen meghúzódott a sarokban, állandóan engem keresett, várt. Éppen, amikor úgy tűnt, hogy megszokta új környezetét, egyszer csak átment agresszívba. Ütötte-verte a társait, elsősorban a fiúkat. Később az volt a baj, hogy állandóan papás-mamást akart játszani, amivel még az óvó néniket is megbotránkoztatta.
Az iskolai váltás, úgy tűnt, jót tett neki. A tanító néni kedvence volt, kiválóan tanult. Beírattam balettozni is. Imádta. Tehetségesnek tartották, még az operába is bekerült kilencévesen. Gyönyörű volt…
Hatodikos korában aztán egy alkalommal rám telefonáltak az iskolából, hogy részeg a gyerekem, több társát – elsősorban a fiúkat – megütötte. Ezt a szégyent! A lányom részeg! Azt el is felejtettem mondani, hogy akkor már egy éve külföldön dolgoztam, két hónap meló, két hét itthon. A gyerek a szüleimnél lakott. Egy év múlva nem bírtam tovább, kivittem magammal. Magántanuló lett.
Azt hittem, hogy a levegőváltozás és az új környezet majd segít, de nem így történt. Kitűnő a nyelvérzéke és a kapcsolatteremtő képessége. Néhány hónap múlva már a környéki vagányokkal barátkozott, ivott, füvezett, lehet, hogy keményebb drogokat is használt.
Rimánkodtam, könyörögtem, hogy hagyja abba. Értse meg, hogy nekem dolgoznom kell, nem lehetek vele, nem vigyázhatok rá napközben, de az estéket töltsük együtt, csináljunk közös programokat. Kiröhögött. Ő már nem kislány, van, aki vigyázzon rá. A banda húszéves főnöke a szeretője.
Összeomlottam. Még vártam néhány hónapot, hátha megváltozik. De hiába tiltottam el, hiába zártam be a lakásba, állandóan megszökött. Összecsomagoltunk. Feladtam az állásomat, és hazajöttem a gyerekemmel. Időközben a szüleim elhunytak, fél év különbséggel. Először az apám, utána az anyám.
Most újra csak ketten élünk együtt, pokol az életem a drogozás miatt.”
A személyes találkozás alkalmával az édesanya mögül egy nyílt tekintetű, bájos tizenhat éves leány lépett elém, s így köszöntött:
„Csókolom.”
